Szerető voltam

3 éve volt. Áron ( nevezzük így ) kedves ember volt. Azért ember mert már jóval idősebb mint Én. Figyelgetett. Figyelte a léptemet. Ezt utólag merte elárulni. Áron csak messziről mert figyelni. Ahhoz nem volt bátorsága, hogy közelebb jöjjön. Aztán egyszer a fekete hajzuhatagommal pofán vágtam. Véletlen volt. Ebédeltem és a sorban összefogtam, hogy ne zavarjon. Még Ő kért bocsánatot. Nevettem. Láttam, hogy figyel. Előttem állt a sorban. Elindult ahhoz a bizonyos asztalhoz, ami köztudottan az én kedvenc asztalom volt. Tudhatta szerintem, mert Én mindig ott ültem. Aztán rám került a sor, majd elindultam a tálcámmal az asztal felé. Gondoltam, hogy a magam nyers,bunkó stílusával most adok neki. Felé álltam és megkérdeztem, hogy szabad? na de én nem táncolni akartam, hanem a helyemre leülni. Mondta, hogy természetesen. Megtörtem a jeget, de ekkor még nem tudtam, hogy megtörés kell. Viszont közöltem, hogy álljon fel, mert a helyemen ül, mintha kőbe lett volna vésve a székbe, hogy az Teckó helye. Leültem. Ebédeltünk. Néztem. Ő is engem, de Ő alig mert egy egy pillantást rám vetni. Láttam, hogy zavarban van. Én sosem félek. Beszélgettünk mindenről. Kérdezte, hogy mikor járok ebédelni. Mondom neki, hogy nézd: mindig délben, mert valahogyan akkor már tarthatatlan az éhségem. Láttam, hogy már szervezi Áron a holnapot, hogy majd beviharzik délben, hogy engem láthasson. Láttam a szemében az elszántságot. Viszont péntek volt. Én már előre gondoltam, hogy ezt benézte, mert én szombaton nem leszek. Közöltem vele, hogy sajnos most egy darabig nincs ebéd. Na nem azért, mert tökéletes testemre vigyázni kell, mert tulajdonképpen mindent eszem amit mások nem. Teckót műteni fogják. Láttam, hogy teljes összeomlás van. Láttam, hogy na akkor, hogy fog rólam bármit is tudni??? Nem árultam el semmit a műtétemről, de azt sem, hogy halálosan be vagyok fosva tőle. Mármint nem az Árontól hanem a műtéttől. Közben megebédeltünk. Felálltunk mint két olyan ember akik már Isten tudja mióta ismerik egymást. Pedig kb. 20 perces gyors ismeretségünk volt. Mentünk kifelé Én a magabiztos kicsit szökkenős stílusomban. Láttam,hogy néz a szeme sarkából. Egy Nő megérzi, ha a férfi nézi. Ő csak úgy jött mellettem. Hát nem is vagyunk egy korosztály nem is szökkenhet és hát nagy tekintély Ő amúgy. Bár én semmit nem tudtam róla. És sosem figyeltem, mert jelentéktelennek tartottam, hogy bárkit nézegessek. Jött a jobbra-balra. Kérdezte, hogy elkísérhet-e, mert én mindig jobbra mentem. Valahogyan az életben sosem a jobbik út az enyém, de próbáltam mindig a jobbat választani. Na meg közelebb is volt. Eljött velem... és elindult egy lavina...
Miután a hétvégét túlélte a főhősnő eljött a várva várt hétfő. Egy műtét napja. Áronról már semmit nem tudtam. 2 nap némaságban. Bevonultam a műtétre és azzal a félelemmel, amivel már hetek óta küzdöttem valahogyan megbirkóztam. Előkészítettek és éjjel meg is operáltak. Szuper volt, mert semmi komoly nem történt azt leszámítva, hogy sok-sok vér volt a hasamban. Protekciós lévén szuper szobám volt. Mindenki körülöttem ugrándozott, de alapvetően semmi bajom nem volt. Reggel 6 óra. Kopogtak a kórtermem ajtaján. És belép Áron az Ő maga komolyságával. Én még kómásan, de rögtön rákérdezek, hogy talált meg? Válasz: Kinyomoztam. Végül is ebben az városban semmi sincs titokban de, hogy is lehetne, ha az országunk alapvetően egy nagy szar!. Csak érdeklődött utánam, mert aggódott. Mondtam neki kiterülve nem éppen a legjobb formámban, mert még 5 óra sem telt el a műtétem időpontjától, hogy remekül vagyok mehetsz is. Durva voltam. Láttam az elkeseredést az arcán, mert nyilván nem ezt várta a főhősünk. Majd megnyugodott, hogy lát és elköszönt. Én reggel 9-kor távoztam az otthonomba. Majd egy 21. századi levél várt a neten, hogy beszélnünk kell. Tőle. Majd beszéltünk. És sokat beszéltünk. Titokban, hogy senki ne sérüljön. Áron amolyan régimódi, jóvágású ember volt tele tisztelettel. Mondjuk azt nem tudom, hogy ki iránt, de éreztem, hogy ez lakozik benne. Áron kinyögte, hogy családos ami nem volt meglepetés számomra. Nem is csodálkoztam. Még csak nem is rebbent a szemem sem, mert tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Láttam rajta, hogy szenved, de közölte, hogy boldog. remek. Kevés embert ismerek, aki a mai világban boldog, de tudtam, hogy ez csak a kínos boldogság, mert aki boldog nem aggódik egy frissen műtött félhalott felől. Míg lábadoztam sokat hívott. Szerettem ha hív. Sosem tudtam megmagyarázni vele kapcsolatban, hogy miért volt olyan jó, hogy hív, hogy érdeklődik. Gondoltam, hogy van ilyen ember, akinek semmi hátsó szándéka nem volt. Nekem viszont már volt. Már abban a pillanatban, amikor mellém ült pár nappal ezelőtt tudtam, hogy lesz vele dolgom. Éreztem. Mindig figyelt rám. Sosem volt úgy nap, hogy ne keressen. Én sosem tudom, hogy van-e egyensúly abban, hogy egy férfi és egy nő mennyit és mikor keresse egymást. Én nem kerestem. Teltek a napok és valahogyan hajszolt bele abba, amit még akkor nem tudtam, hogy egyszer pokoli fájdalom fog érni miatta és, hogy talán Ő fog a legjobban szenvedni...

Áron egyre többet foglalkozott Velem. Sokat dolgozott és kereste a pillanatokat, hogy hívhasson. Már-már azt éreztem, hogy értem teszi. Nem volt olyan óra, amikor ne keresett volna. Áron életében eljött az, amitől a legjobban félünk, mert hát az embernek, ha családja van ez a legborzasztóbb dolog. A HAZUDOZÁS. Pont nekem is és a másik oldalra is. Őrült idők következtek be. Csodálatos idők jöttek, amikor eljött a barát a szerelem a fájdalom, de mindig ott volt a hazugság. Már nem lehetett kordában tartani ezt és Én megvallom őszintén, hogy nem is akartam. Mondjuk pont annyi teher volt ez a vállamon, mint neki, de én azzal voltam könnyebb helyzetben, hogy szabad voltam. A vállán neki volt teher, de amikor lebegsz, akkor ezen nem gondolkodsz. hívott. Nem találkoztunk. Csak beszéltünk. Még nem érett meg ez a kapcsolat a találkozásra, de olyan volt ez nekünk mintha a mennyekben lennénk, de tudtam, hogy a pokol kapujában fogunk állni és akkor majd mindenért megfizetünk. Azzal tisztában voltam nem tudom, hogy Ő akkor érezte-e ezt, hogy a pokol az igen rossz hely. Ott megbűnhődik mindenki. Teltek a napok és eljött a nagy találkozás. Izgatott voltam, mert nagyon nagy volt a lelkesedésem. Talán az övé még nagyobb volt, de úgy féltem, hogy remegő lábakkal érkeztem meg oda, ahová talán nem is lett volna szabad. De az ember esendő lélek és követünk el hibákat. Életünk során talán több a hiba, mint a jó, de ahogyan szokták volt mondani az ember ebből tanul. Na én sosem tanulok belőle. Ott állt Áron megint a maga tisztaságával és tudtam, hogy bárhogyan is alakul az élete Velem kapcsolatban, akkor is Én leszek a bűnös. Így a bűnös lelkemmel elindultam a lopva szerzett szerelem és boldogság és szörnyűség mezején. Ott álltam és azon töprengtem, hogy vajon valaha megbocsájtható lesz-e Nekem ez. Láttam, hogy zavarban volt. Már Én is. És láttam, hogy bármennyire is menti magát, hogy Ő boldog, de tudtam, hogy abban a pillanatban egymásba szerettünk. Láttam, hogy nem boldog. Ezt onnan tudtam, hogy hónapokkal utána is éreztem mindig, hogy csak akkor boldog, ha Velem lehet. Megragadtam minden kis pillanatot és addig, amíg adhattam adtam. Majd mamikor elváltunk mindig éreztem, hogy néz utánam. Ez talán olyan lehet, amikor az anyuka beviszi gyermekét az óvodába és elengedi a kezét, majd könnyes szemmel kell magára hagyni az életben. Velem könnyebb dolga volt, mert már felnőtt vagyok és talán azt gondolta, hogy majd megbirkózom a feladattal. Sosem birkóztam meg, de ezt neki nem mondtam. Pont úgy éreztem magamat, mint a gyerekek. Csalódottan. Amikor nem beszélhettünk és nem voltunk együtt mindig Rá gondoltam. És tudom, hogy Ő is rám. És meneteltünk az ismeretlenbe, mert egyikünk sem tudta, hogy mi történik a másikkal. Imádott. rajongásig és Én is, de sosem mutattam Neki. Neki sokkal nehezebb lehetett, mert én szabad voltam és ő rabságban élt. Egy olyan rabságban, amiből vagy kilépsz, vagy életed végéig belehalsz. Még ekkor nem tudtam, hogy Ő majd mit fog választani. Teltek a hetek és egyre többet jött. veszélyben voltunk. Úgy éreztem sokszor, hogy megfulladok. Vártam én az egészet, de közben meg haldoklott a testem. Haldoklott minden. Csak a lopva szerzett pillanatok voltak. És valahol egy másik lakásban, amihez nekem semmi közöm nem volt, egy ember szenvedett...

Szenvedett. De ez engem nem érdekelt. Tudtam, hogy neki kell sokkal jobban szenvedni. Aztán rájöttem, hogy nekem rosszabb. Nekem, aki mindig egyedül van, és egyedül alszik. Mindig elképzeltem, hogy vajon hogyan viselkedik otthon. Ott abban a környezetben. Majd felébredtem és megint ott állt előttem. Ott állt a maga tisztaságával, ami már-már egy nagy szenny volt. Ez egy mocskos dolog legyen az férfi és legyen az nő. Mocsok és szenny járja be a testedet, de ami a legrosszabb, hogy a lelked mocskolódik be. Sajnos, amikor hömpölyög, veled az érzés akkor ez eszedbe sem jut. És akkor ott nekem sem jutott. Csak néha bevillant, hogy az a másik ház, ami nem az enyém, hanem az övé az egy fájdalommal teli ház. Komor, sötét. Amikor ott állt előttem mindig ügyeltem, hogy a pillanatnak éljek. De ebben a helyzetben nem tudsz a pillanatnak élni. Áron egyre több időt szeretett volna velem tölteni. Eleinte csak a napi 8 órás munkaidőbe fértem bele. Mondjuk nem is akartam többet, mert ez is megalázó volt. Úgy éreztem, hogy egy rongy vagyok. Ő tett azzá. Minden az Ő hibája volt. Vagy az enyém. Sőt az enyém, mert tudtam, hogy mire vállalkozom. Tudtam, hogy hiába velem csalnak, és nem én vagyok az áldozat, de ettől még nem volt megnyugtató a lelkem számára. Nem is tudom, hogy melyik a jobb, ha megcsalnak vagy velem csalnak. Erre mai napig nem tudom a választ, de a világ sem fogja soha megtudni. Miután elkezdett hazudozni odahaza így abban a helyzeti előnyben voltam, hogy még több időt tudunk együtt tölteni. Hazudott értem. Értem, aki nem is várta ezeket. Bujkáltunk. De ugyanakkor mindig mutatkoztunk. Sosem gondoltam volna, hogy a barátok mi mindent megtesznek értünk. Hogy segítették a hazudozásban, hogy Ő nyugodtan Velem tölthesse az estéket. Mekkora álszentség lenne azt mondani, hogy nem élveztem. Én volt a nyeregben és olyankor azt éreztem, hogy legyőztem azt, aki abban a sötét, boldogtalan házban él. Aztán persze rájöttem hamar, hogy abba a házba megy haza és ott éli a hazugság másik oldalát. Milyen megterhelő lehet ez egy férfi számára. Minden elismerésem volt az övé, hogy ezt csinálta. Mindig azt gondoltam, hogy értem tette. És hát valóban értem tette, de magáért is, mert rajongásig szeretett. Láttam rajta. Sokszor megkérdeztem tőle, hogy mondja Áron maga, ha nem boldog, akkor miért csinálja? A válasz mindig az volt, hogy a gyermekek miatt. Én mindig azt mondtam neki, hogy én soha nem áldoznám be a boldogságomat senkiért még a gyermekért sem. A gyermek az-az marad, míg a világ-világ. De Áron. Tudja a szerelem az nem ilyen. Az vagy ég és szenvedélyes vagy pokolra vele. Már nagyon sokat beszéltünk és egyre jobban foglalkoztatott, hogy mi lesz, ha már nem lesz. Már egy napot sem bírtunk ki egymás nélkül. Aztán a kötelesség elhívta 4 napra egy másik országba és ott akkor, ami történt azt mai napig nem feledem. Szerintem Ő sem. Az volt a vízválasztó kettőnk kapcsolatában. Tudtam, hogy ez majd megoldja a fájdalmat. Majd ez a vágy mindennél erősebb lesz... Tudtam... éreztem...! És amikor tudod, hogy 4 teljes napig nem marhat a húsodba akkor érzed csak a fájdalmat. És elutazott...

Elutazott a szerelem városába azzal a nővel,aki nem én voltam. Hívott amikor megérkezett. De semmit nem beszéltünk szinte, de azt mondta, hogy nagy baj van. Azt persze kinyögte, hogy a feleség érez mindent és azt mondta neki, hogy jól fogod magad érezni velem vagy akarod vagy nem. Micsoda lelke lehet ennek a nőnek. Aztán jött a csend. Néztem, hogy telnek az órák a percek és nagyon kegyetlen érzés volt. Nem tudtam, hogy a szajhával andalog-e a Szajna partján vagy csak roskad bele ebbe az egészbe. Éreztem, hogy minden egyes percében ott vagyok. De ezzel sosem voltam előrébb, mert az idő nagy részét a családdal töltötte. Maradt a várakozás. Én életemben nem néztem meg a bud.hu oldalát annyiszor, mint akkor. Néztem már, hogy mikor jön a gép Párizsból. Nélkülem. Semmit nem tudtam. Várnom kellett még 3 napot, mert legközelebb csak akkor dolgozott. Hívott aztán. Elmesélt mindent, hogy lázas beteg lett miattam, hogy az összes szuper luxus boltról eszében voltam, hogy semmi másra nem tudott gondolni. Nem vígasztalt. Nem adta vissza azokat a napokat, amiket nélkülem töltött. Egyre gyötrelmesebb volt az egész kapcsolatunk. Nagyon súlyos helyzetekbe mentünk bele. Veszélyes játszma volt már ez. Először sosem kértem, hogy váljon el és sosem tornáztam ezen. Hagytam, hogy majd hozza az élet,de egyre jobban szerettem. Olyan jó volt vele találkozni. Úgy szerettem. Nekem olyan igazi férfi volt. Tudjátok olyan nagy, szép keze volt, szemüveges, magas, őszes haj. Olyan férfi akiről mindig is álmodtam. Olyan klassz kapcsolatunk volt. Mindig hívott reggel amikor tudott. Szuper kis sms-eket éltünk meg. Nem messze dolgoztunk egymástól. Kb 2 percre. Minden pillanatot kihasználtunk. Mindig megvárt a sarkon. Már sokan láthattak minket. Azt el kell mondjam, hogy őt egy szent embernek tartotta mindenki és nyilván én voltam a megrontó a galád a szar. Már nem érdekelt minket, hogy ki lát. Azaz engem nem, de szerintem őt igen, de mondtam, ha zavarja akkor kiléphet az életemből. Nekem tényleg nagyon megy az érzelmi zsarolás. Olyan rossz ez amúgy, mert ez a legfájdalmasabb dolog a másik ember számára. Mindig együtt mentünk haza. Jött értem mindig. Olyanok voltunk, mint egy igazi pár. Bennem sosem volt félelemérzet. Sosem féltem, hogy lebukunk. Olyan izgalmas volt, de tudtam, hogy ő retteg ettől. Telt az idő és nem tudta már ezt a terhet viselni és egyik nap otthon kitálalt, hogy neki van valakije. Egyre kértem, hogy ne adjon ki a nőnek, mert ismert. Ismertük egymást. Nem tudta megállni,mert persze ilyenkor az idióta, rettegő,megalázott feleségek általában bezsarolják a szerencsétlen férfit és ilyenkor az áldozat pasas kitálal inkább. Minden borult. Képzeljétek volt vagy 50 nem fogadott hívásom. Nem vehettem fel, mert tudtam baj van. Ugyanis tudott küldeni egy sms-t, hogy ne vegyem fel. Így tettem. Hétvége jött. Megint semmit nem tudtam. Olyan borzalmas volt. Jött a hétfő és bánatosan hívott, hogy áll a bál. Ki hitte volna. És elkezdődött a megalázásom sora. Hamar kisírta magát mindenkinek és minden voltam csak rendes nő nem. De nem is csodálkoztam ezen. Vállaltam, mert nem vagyok egy beszari. Még üzengetett nekem. Álltam volna elébe. Azért nem mert elém állni, hogy beolvasson nekem. Én szívesen vettem volna a dolgot. Úgy vártam, hogy keressen meg. Úgy akartam,  de nem mert. Adtam volna neki olyat, hogy míg él egy életre megtanulja. Lekurvázott. Ez úgy fájt, mert sokkal jobban szerettem a férjét, mint ő maga. Sokkal.

Sosem gondoltam volna, hogy ez az egy mondata az én szerelmemnek indítja el az életemet a pokol felé, hogy innentől kezdve elveszett leszek, és nagyon nehezen állok majd talpra. Elárult, kiadta a szerelmemet és én semmit nem tudtam tenni. Az állásomba került, a lelkemet vesztettem el. Mindent elértek, amit akartak. Keresett még és kapkodta a levegőt nap mint nap, de már ez nem segített rajtunk. Az asszony megeskette, hogy hagyjon el. Felhívatott vele engem, hogy mondja a telefonba. És én ott a telefon, végén hallgattam a kétségbeesett elhagylak szót. Tudtam, hogy ez reggel 9-ig érvényes, mert már akkor tud majd hívni a kórházból. Hívott is, hogy csak meg kellett tennie, mert ott állt felette. Hogy sajnálja. Mit sajnált vajon? Engem, magát? Vagy mi a lófaszt sajnált? Mindig sajnált mindent. Pont tudta, hogy belement ebbe. Pont negyvenen túl tisztában van egy férfi vele, hogy mit tesz. Tudatában van már annak, hogy egy másik Nő az életében egy nagyon nagy csapás. Azt hitte, hogy majd ha Ő úgy akarja eldob és hátradől? És mégis miért? Mindig az volt, hogy semmi nem derülhet ki, mert a gyerekek meg az asszony szenvedne. És Én? Én nem szenvedek? Velem bármit lehet? Én mindent elbírok? Tény és való, hogy sokkal több mindenen vagyok már túl, mint a szaros családja. Már nem voltam kedves. Már aljas, mocskos módon beszéltem róla is meg a gyerekeiről is. Tudom, hogy fájt neki, de sosem érdekelt, hogy neki mi fáj. Ő sem foglalkozott azzal, hogy nekem mi fáj. Úgy szartam le a gyerekeket is, hogy még magam is meglepődtem, hogy-hogy lehetek ilyen aljas. Ennek ellenére volt köztünk kapcsolat.  Már láttam, hogy fullad meg tőlem. És élveztem. Élveztem és hagytam, hogy fájjon neki. Örömmel töltött el. Tudtam, hogy ennek csak akkor lesz vége amikor én akarom. Eldöntöttem,  hogy így lesz. Így is volt. Teltek a hónapok és még mi mindig együtt voltunk, amikor már pontosan nem emlékszem, de megint kiderült, hogy együtt voltunk. Ezt mai napig nem is tudom és nem is értem. Elutaztunk egy másik városba. Nekem családi rendezvényem lett volna. Amerikából rokonok, család. Apámnak fontos emberek. Lemondtam, mert vele akartam lenni. Elutaztunk. Nagyon jó volt. Én jól éreztem magamat, mert közben egy barátnőmmel is tölthettem pár órát míg őt elvittem egy rendezvényre, mert valami jelenése volt. Csináltam megannyi fényképet. Olyan klassz volt. A szálloda stb. Láttam, hogy retteg. Hazautazásunk reggel össze is vesztünk és elindultunk némán hazafelé. Nagyon rossz érzés volt. Kidobott a kocsiból. Jól bebasztam az ajtót rá. Tudja, hogy hol a helye. Nem kerestem. Aztán persze ő hívott. Rájöttem, hogy már sokat hazudozik nekem. Borzalmas volt ezt átélni, mert semmilyen bizalmam nem volt már felé, de nagyon szerettem ennek ellenére. Pár nap elteltével zaklatottan hívott, hogy a felesége felhívta,. Hogy összepakol és elköltözik a gyerekekkel, mert megtudta, hogy együtt voltunk azon a hétvégén. Örültem. Mekkorát röhögtem. Mondom, de jó, csak vigyen minden cuccát. Vigye a picsába. Boldog voltam és ezt a tudtára is hoztam. Mondtam, hogy végre, végre, végre. Megjött annak az ostobának az esze. Aztán persze ismerem ezt a fajta nőt. Éreztem, hogy ahogyan én nem pakolok a bőröndbe és nem utazom Balira, úgy az a nyomorult sem pakol. És vártam. Utáltam a kibaszott várakozásokat. Utáltam a reggelig tartó, nyomasztó várakozásokat. És jött a reggel. Hát persze, hogy nem pakolt össze. Gyűlöltem. Fenyegetni azt tudnak. Ebből állt az élete… ( folyt.köv. )