2016. május 16., hétfő

A magyar fiúk



Adott 25 férfi. Nincs ecset fejük. Nincs borotvált szemöldökük, testük. Nem buzi kinézetűek. Férfiak. Néha fog nélkül, néha felrepedt bőrrel a fejükön, megannyi folttal a testükön.  Úgy harcolnak, mint nagyapáink a fronton. Úgy suhannak a jégen, ahogyan azt egy magyar sportolónak kell. Sportolónak. Mert ugye vannak nálunk olyan sportágak, amiben elég szarok vagyunk, de a pénzt inkább abba nyomják. Érthető. A 25 férfi, amit értünk tesz a magyarokért, az az átlag embereknek semmi. Nekünk, akik szeretjük a jégkorongot bizony a mindent jelenti most a napokban. Van, hogy könnyes a szemünk. Igen könnyes, mert olyan szurkolótábora nincsen az egész világnak, amilyen nekünk van. Nekünk a kis magyaroknak, akiknek a himnuszok egy depresszió, nekünk, akiknek annyi,de annyi fájdalmunk van a történelemben, az életben, hogy más országok már belerokkantak volna. De van nekünk egy egy emberként szurkoló táborunk. Egy olyan csodánk, amit az egész világ figyel. Figyelnek minket, mert mi vagyunk a legjobbak. nekünk a jégen a fiúk is  a legjobbak, még ha meg  is vertek minket. A lelátón ott a szívünk. Kivitte pár száz ember, hogy mindenki hallja a hangunkat, mindenki ránk figyeljen. És mindenki ránk figyel. Mondjon nekem valaki még egy olyan országot, akinek hallani lehetett a szurkolóit? Nincs. Mert a magyarnak van a legnagyobb hangja, mert mi úgy tudunk sírni, ahogyan örülni is ha a csapatunk játszik. Mi magyarok annak ellenére, hogy mindenért megküzdünk, a szurkolásért nem megyünk a szomszédba. Mindenkit lekiabálunk, mert mi szeretjük a csapatunkat. Szeretjük akkor is ha éppen nem a legjobb formában vagyunk, ha nem mennek be azok korongok a kapuba, ha éppen fejben nem úgy vagyunk ott, ahogyan kellene. Mi megadva a módját a legszebb viseletünkben vagyunk ott a lelátón, és hallatjuk a hangunkat, mert mindenkinek tudnia kell, hogy mi létezünk, vagyunk, még akkor is, ha azt hiszik, hogy kis ország nem számít. Mi ott vagyunk a legnagyobbak között. Akárhányszor néztem a meccseket, csak a mi hangunkat hallottam. Olyan érzésem van, mintha Magyarországon lenne  minden egyes küzdelem. Mintha mindenkinél a szobában, kocsmákban, kivetítőkön itt lenne az a több száz lelkes, hangját nem kímélő szurkoló, akiket könnyes szemmel nézünk, akikért odáig vagyunk, akik közül a lányok, asszonyok a legszebbek, a férfiak a legcsodálatosabbak.
Igen. Ott vagyunk. A hangunk, a szívünk. Mert mi egyszerre tudjuk azt mondani, hogy

HAJRÁ MAGYAROK!!!




2016. május 15., vasárnap

A szánalom véges



Köztudott, hogy imádom a kutyámat. Emberként tekintek rá. Jobban mondva sokkal több számomra mint az emberek. Mindig tudja, hogy milyen passzban vagyok. Minden rezdülésemet ismeri. Az emberek nem is tudják, hogy hogyan kell a társainkhoz szólni. Hogyan kell szeretni, elhagyni, váltani, tisztelni. És sorolhatnánk, hogy mi mindenben nem ismerik az emberek az illemet. Amikor társat választunk, akkor a lelkünket adjuk a másiknak. Szinte a kezébe rakjuk a szívünket. Máshogyan nem is lehet. Aki nem szívből, szerelemmel teszi, az ne kezdjen senkivel. Tiszteljük, szeretjük  a kiválasztottat. Én is ezt tettem. Választottam. Pontosan őt. Őt, akinek odaadtam a kulcsot magamhoz, hogy használjon. Használjon, de ne kihasználjon. A kettő között az a különbség,hogy az egyikkel megalázod a másikat. Megalázni senkinek nincs joga. A másikkal tiszteled.  Odaadtam, de ráfáztam. Mindenki ráfázik aki mer szeretni. Nem baj. Az ember tanul. Mindenből tanul, nálam ez a fő cél. Amúgy sem szeretem a butaságot. Dühös voltam, de büszke nőként leléptem. Egy dolgot szeretek nagyon a jellememben. Szeretem ha bárki, aki közel áll hozzám vagy állt, az boldog legyen. Ma mindkét gyönyörű szememmel láttam őt. Őt, aki tulajdonképpen boldog. Aki azt mondta, hogy jól döntött. Ott állt, szerencsétlenül egy ember rabjaként, megalázva magát egy aranyásónak, aki úgy beszélt vele, hogy egy kísérleti egér is inkább meghalna, csak ne beszéljenek lekezelően vele. Szörnyű testbeszéde volt. A fájdalmat, boldogtalanságot sugározta és tulajdonképpen sajnáltam. Sajnáltam, mert miattam még nagyobb félelemben él. Még nagyobb tiszteletlenséget kap. Pedig nem kellene így lennie, hisz a boldogságot, a tiszta,őszinte szerelmet, a kedvességet választotta. 
Olyan szerencsétlen a helyzet, mert, tudom, hogy olvassa és biztos vagyok benne, hogy boldogtalan. Hiszen, hogy lehet valaki boldog, akit érdekből szeretnek? Tudom. Szánalomból boldog. Saját magát szánja. Én viszont egy  dobogó szívvel kívánom neki, hogy ne a Visa vagy MasterCard legyen a megbecsülés az életében, hanem az ember jelleme maga. Neki nem fog sikerülni. A szánalom véges. Hamarosan véges lesz.

A valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve.

2016. május 14., szombat

Like-ok



Semmilyen jelentősége nincsen, hogy a közösségi oldalakon mennyi like-ot kapunk. Nyilván vannak emberek, akiknek ez a fontos, és ez valamiféle verseny az életükbe, a szervezetükben, erre a témára szerintem adrenalin szabadul fel. Mindhiába.  Tisztában vagyok vele, hogy nekem is több like-om lenne, ha engedném minden agyament fasznak, hogy láthassa a képeimet, írásáaimat. Vannak olyanok is, akik annyira nem mernek rám nyomni egy like-ot, hogy inkább privát üzenetben napról-napra közlik, hogy tetszik a képem, az írásom. Ők azok, akik nem mernek a nyilvánosan like-olók közé tartozni, mert akkor valamiféle lepel hullana le róluk, hogy bizony ők is használják a közösségi oldalakat és bizony nézegetnek is. A közösségi oldalakon azt szeretem, hogy én engedélyezhetem, hogy ki lássák az adott pillanatomat. Pontosan 628 ember van az életemben, akiket engedek valamilyen szinten betekintést nyerni a mindennapjaimba. Mondjuk ezekből az emberekből sem mindenki láthat bármit rólam. Sőt kb. 100 ember van, akiknek megengedem, hogy a nyilvános kukkolást gyakorolják rajtam. Ugyanis a közösségi oldalakon hivatalosan is kukkolhatunk. Nem szól másról, csak erről. Mert ugyebár a magyar az nem örül, ha valakinek jól megy, ha valaki sikeres, vagy netán szép, vagy boldog. A magyar kukkolásra használja és utána pletykálásra, mert ebből áll az életük. Nyilván vannak olyanok, akik a gyerekükkel teszik tele az oldalaikat, mert ugye köztudott, hogy a gyerekekkel és a beteg állatokkal tudják megszerezni a legtöbb like-ot. Mindegy, hogy a gyerek amúgy csúnya, de többség nyom egy iszonyatosan "jófejségi" like-ot, hagy örüljön az idióta szülő, hogy bizony valaki megnézte a gyerekét. Nem szeretem az álszent like-okat. Nem is osztogatom annyira, csak tényleg azoknak nyilvánítom ki a tetszésemet, akiket tényleg kedvelek és tényleg tetszik a képe. Nagyon sok csúnya gyerek van és ezt nem veszik észre a szülők, mert ugyebár mindenkinek a sajátja a legszebb. Hát azért ebben lenne egy kis csavar, de nem sértek meg senkit, hogy ne legyen támadási felület. Nekem még egyszer sem érte el a like-ok száma a 100-at. Hogy is érhetné el, ha kb. pontosan ennyien láthatnak rólam bármit is? És tulajdonképpen örülök is neki, hogy nem tetszik mind a 100 embernek az életem, mert hát akkor olyan sablonos lenne.  Nem is kell, hogy mindenkinek megfeleljünk, mert csakis önmagunk miatt kell jól lenni. Nehogy már a like-ok száma határozza meg a napjainkat, boldogságunkat. Rosszul is érezném magamat, ha mindenkinek megfelelne az életem. Nem az alapján szeretnek az emberek, hogy ki mennyi like-ot kap a közösségi oldalakon. Nem fognak szeretni csak azért, mert sok a kedvelés. Engem meg merem kockáztatni, hogy csak kb. 10-en szeretnek. De ők nagyon. Vannak, akik kedvelnek és olvassák az írásaimat, de közel nem szeretnek. A többi amúgy nem is számít. És ebben nincs a családomból csak a testvérem. Nyilván ő feltétel nélkül, a többiek meg pontosan olyan kétszínűek, mint a világ. De az a 10 ember a szemembe is meri mondani amit gondol, és nem fog csak azért isteníteni, mert a társadalom ezt várja el. Ők azok, akiknek nem kell a like-juk, mert szavak nélkül is tudják, hogy milyen vagyok. Nem kell, hogy megerősítsenek, de mindig mondják meg az igazat. Ezt várom el tőlük. Ők a tükröm. Amikor belenézek, tudom, hogy mennyi az annyi like. Egy. De ezt hívjuk barátságnak.
Like-ok ide vagy oda. A like nem szeretet, nem barátság, nem szerelem. Az egy gomb, amitől az élet csak rosszabb és sivárabb. A like nekem egy menő dolog. A like-ot az élet adja. Sőt inkább azok, akik mellettünk vannak. Ők a mi like-jaink. Az életünk. A barátaink. A szerelmeink. És valójában mi magunk.