Azok a csodás falusi gyermekkori évek

 Most ugye minden kiderül. Amiről most írok annak a fele nagyon elszomorító. Félig vidéki vagyok. Mondhatnám azt is, hogy paraszt. De a paraszt szót sokan sokféleképpen használják, így mindenkire rábízom, hogy hogyan is értelmezi velem kapcsolatban. Szóval a gyermekkorom  2 csodás embertől a nagyszüleimtől olyan pazar volt, hogy máig sem feledem őket el, és hálával tartozom mindenért nekik. Mindenért amit hordozok magammal, a nagy pofámért, hogy megtanultam sírni, hogy megtanultam harcolni a betegségekkel szemben, hogy még akkor is a mindenük voltam, amikor bizony tettem rosszat is, hogy azt a tojáslevest soha a büdös életben nem felejtem el, amit már vagy a 5. hét kórházi bennfekvésem alkalmával kértem tőlük. Igaz kihánytam, de a legfinomabb volt. Szóval nekik hálával mindenért. És minden percben hiányoznak.
És a történet.
Vidéki nagyszüleim is voltak ám. A nagypapám állítólag, ezt hallomásból tudom, hogy nagyon jó ember volt. Ő volt a motorja mindennek, de még mielőtt megszülettem volna sajnos a sors elvette tőlünk. Én voltam az egyetlen lány unokája. Azt mondják, hogy olyan volt mint apám. Akkor viszont nagyon kemény ember lehetett. Szerintem ő igazán szeretett volna. Valami nyirokmirigy rákja volt és elég hamar elvitte. Kár, hogy nem várt meg. Így maradt egy nagymama és egy dédi. Dédi már akkor 100 éves volt amikorra én visszaemlékszem. Amúgy 99 éves korában hívta magához az Úr. Jó sokáig élt. Igazából nem tudom megítélni a sok eltöltött év elmúltával sem, hogy vajon milyen ember lehetett, de egy biztos, hogy egyedüli lányként én nem voltam a szíve csücske. Anyám azt mondja, hogy de szeretett. Lófaszt. Dédi mindig feketében nyomta. De az akkori 30 fokos melegekben is olyan cuccokat öltött magára, hogy csak lestem óvodás fejjel. Amúgy nem is hívtuk dédinek. Öregmami. Így neveztük. Egyszerűen, mert ő mindig öreg volt. Mi már így ismertük. A fekete surc vagy azt hiszem így hívta az volt a mindene. De olyan szett volta alatta, hogy nem is tudom, hogy bírta a meleget. És akkor jött az ősz hajának a befonása. Minden áldott reggel alaposan megfésülte és laza mozdulattal befonta. Nem emlékszem, hogy az én hajamat bármikor babrálta volna. Amúgy sem vagyok/voltam egy egyszerű lány és azt hiszem gyűlöltem már akkor is a fésűt. Amikor befonta a haját felkontyolta és egy fekete kendővel gondosan eltakarta. Világ életében dolgozott. Azaz igazi falusi asszony volt. Szerintem úgy kapálta a földet, hogy férfiakt is megszégyeníthetett. Volt egy igazi falusi házuk. Iszonyatosan nagy szobákkal, nyári és téli konyhával. Volt egy piros szoba, oda sosem lehetett belépni csak nagy ünnepeken. Piros volt a bútor, gondolom azért hívták így. De amúgy a fal rózsaszín volt. Volt a középső szoba. Ott voltak apámék a testvérével a falon. Úgy ott lógtak, ahogyan szépen fésült hajuk volt és a fényképész lőtt egy fotót róluk. Apám amúgy nagyon jóképű manusz volt. A  testvérét nem említem, mert nem érdekel. Az a szoba olyan dísz volt. Ott aludtunk. Nyikorgott minden. Olyan sejtelmes volt. Aztán volt a tv-s szoba. Igen. Már akkor volt a nagyszüleimnek tv-je. Gazdagok voltak. Ott építettük a bunkereket. És volt a veranda. Ott minden rattan bútor volt. Volt fésülködő asztal is. Sokszor nézegettem magamat. Úgy véltem, hogy szép kislány vagyok. És volt az apám anyja. Sosem szeretett. Én sem őt. Érdekes viszonyunk volt. Csak fiú unokák voltak neki. Én voltam az egyedüli lány. Sosem éreztem magam jól ott. A következő volt a menet. Miután a városi nagyszüleim dolgoztak még és a szüleim is, így a vidéki, de jövőben falusinak fogom írni, nagyszülőkhöz vittek le. Amolyan kényszer volt ez, de hát a nyári szüneteket ott kellett töltenünk. Mindig sírtam, hogy nem akarok menni. Senkit nem hatott meg. Már mostani fejjel azt gondolom, hogy minden kibaszott szorongásom alapja ott kezdődött. Mai napig nem szeretem ha olyat kényszerítenek rám amit nem akarok. De hát óvodás koromban nem nagyon volt szavam, hogy én mit szeretnék. Volt már autónk. A falusi és a városi nagyszüleimnek is és nekünk is. De volt, hogy vonattal mentünk. Tiszalúc olyan messzinek tűnt, mint mikor a dublini géppel repültem. Azt hittem, hogy órákra van a várostól. Ha vonattal mentünk és leszálltunk az állomáson, akkor beton kockákon lépkedtem a nagyszülőkig. Sosem felejtem el, hogy mindig arra gondoltam, hogy de jó lenne ha egy éjszaka alatt elmúlna a nyár, hogy azonnal otthon legyek. Sosem telt egy pillanat alatt. Nem tudom, hogy tesóm mit gondol erről a korszakról, de nekem pokoli nyaralás volt. Mikor megérkeztünk a szokásos duma: jók legyetek, szót kell fogadni. Mindig bólogattam. És mindig azt vártam, hogy mikor csapódik egy kocsi ajtaja és mikor jön értem valaki, aki megment és haza szállít. Ritka volt. Aztán persze jöttek a bajuszos rohadt puszik. Meg, hogy gyere ide nagyikához meg a többi. Aztán persze beletörődtem. Annyi szépsége volt a falusi nyaralásnak, hogy imádtam a mák ültetvény között szaladgálni, imádtam a kukoricásban játszani, imádtam a pince tetejére felszaladni, mert olyan magasnak tűnt és olyan hősnek éreztem magamat. Másztam a cseresznye fára is, szedtem büszkét, ribizlit és mászkáltam a tyúkok között is. Imádtam amikor a kacsát tömte nagyanyám. De csak azért mert tudtam, hogy enyém lesz a hízott kacsamáj. Mai napig nagyon szeretem. Apámnak sokat jelentett az otthona. A nagyapját nagyon szerette. Voltak nagy családi összejövetelek. Az utcában laktak rokonok is. Szinte mindenki rokon volt egy bizonyos kilométeren belül. Igazi falusi utca volt. A pap úgy járt hozzán mint egy brazil szappanoperában. Nagyanyám nagy református volt. Már a harangozásról tudta, hogy ki halt meg. Lehet valami mágus volt. :) Mindig ment a templomba. nekünk is menni kellett. Minden evésnél, alvásnál imádkoztunk. Mondjuk ezért az egy dologért hálás vagyok neki, hogy megtanultam imádkozni. Nem vált káromra, pedig akkor gyerekként azt hittem, és vallottam, hogy ez a világ legostobább dolga. Ma már tudom, hogy hinni kell. De akkor utáltam. Voltak unokatestvérek is velünk. Utáltam őket. Mai napig is. Egyszerűen buta parasztok. Tényleg azok. Nem túlzok. Egyszerű prolik.  A nagymamám nem szerette az anyámat. Valamiért nem őt szánta apámnak, de azt hiszem, hogy apám a legcsodálatosabb anyóst és apóst kapta az anyámmal. Náluk csodálatosabb embereket talán már nem fogok ismerni egy pár barátnőmön kívül és pár olyan emberen kívül, akik a közösségi oldalamon ismerőseim. Vannak csodák köztük is. Jó, hogy ők lettek végül a nagyszüleim. Meghatározta a falusi nyaralás az életemet. Megtanultam, hogy ég és föld a falusi ember és a városi ember mentalitása.  A falusiak tényleg egyszerűek. Nem bántásként mondom és nem nézem le őket, de minden szempontból azok. Érzelmileg, agyilag, kinézetileg. Míg a városi nagyszüleimnek voltak érzéseik és ki is mutatták, addig a másik nagyanyáimnak semmi. Mondjuk így talán jobb is. Minket, hogy anyám volt az anyánk nem is nagyon szeretett. Azt mondta anyám, hogy de biztos szeretett. Mondtam is neki, hogy a nagy lófaszt. De nem fáj amúgy. Voltak más unokái is, akik szintén falusiak és tényleg jobban passzoltak hozzá. Ugyanolyan mentalitással voltak. Egyszerűek. Csak egy dolgot sajnálok. A falusi nagypapámat nem ismerhettem. Ő nagyon okos ember volt és igaz is. Ami egy falusi emberbe belefér az a falusi rokonaimban benne van. A rosszindulat, a pletyka, a szerencsétlenség. Amikor beteg lettem 11 évvel ezelőtt nekik semmit nem mondtunk. Titkoltuk. Úgy sem értették volna meg, hogy mi ez és, hogy haldoklom. És amúgy sem kell senkinek a részvéte és sajnálata. És amúgy is egy olyan betegségem volt, ami még az intelligens embereket is meginogtatta érzéseikben felém. Ők egyszerűek és amúgy sem tartozott rájuk. A gyerekkorom virágait szerettem. Imádtam letépkedni a tátikát és imádtam ahogyan ordított rám a nagyanyám. De megütni sosem ütött szerintem meg,  vagy nem emlékszem rá. Azt hiszem azt nem merte volna megtenni. A hortenziát is imádtam. Mai napig szeretem. Szerettem nézni ahogyan a krumpli bogarak másztak fel a falon. Számolgattam őket. Szerettem a frissen sütött kalács illatát, szerettem ahogyan a bögrében reggel a teában kavargattam a kanalat és annak volt egy gyönyörű hangja. Szerettem amikor megrakták a tüzet és hallottam a tűz ropogását. Volt sparhelt is. Mennyi minden megfőtt és sült rajta. Nem volt még gáz sem. Sosem érttem, hogy otthon a városban miért van csak úgy meleg. Anyáék nem raknak tűzet. :)  Idővel mindenre rájöttem. Imádtam a szandálomat zoknival felvenni és a térdzoknit letekerni, mert szerintem az menő volt.
Rájöttem, hogy gyermekként megtörtem, mert egy olyan helyen kellett lennem ahol nem szerettek, ahol lelkileg bántottak, ami miatt az anyámmal végleg úgy ahogyan nem jutottunk egyről a kettőre. Hogy több éjjel imádkoztam, hogy egyszer ne kelljen többé jönni, hogy az álmatlan éjszakákat túléljem, hogy egy jó volt, hogy Jocikával lehettem, aki persze mindentől megóvott. 33 év kellett, hogy ezt kimondjam, de már nem félek semmitől és senkitől, hogy mit fog szólni. Életem legrosszabb nyarai voltak és gyűlöltem gyermekként, hogy szomorú vagyok. De amikor megállt a piros 1200-es Lada, akkor tudtam, hogy jó helyen leszek. Akkor jött a nagyapám értem. Akkor tudtam, hogy a városi világ jön, ahol szeretnek, ahol hiába vagyunk sokkal többen unokák én és Jocika vagyunk a legfontosabbak, ahol nem kellett rettegni, mert minden percet imádtam, ahol végre illatok voltak, ahol ölelés volt, ahol igazi szeretet járta be a lakás minden zugát. Nem emlékszem már semmilyen módon a falusi nagyszülőkre. Nem is akarok. Már a múlt, és ahogyan szoktam mondani, csak a szépre kell emlékezni. Már csak ezt teszem.
Emlékezem arra, hogy voltak hosszú, magányos, sírós kislányként megélt nyaraim, de most már nincsenek. Emlékszem a természetre a kóbor macskákra, a tyúkokra, a madarakra, a virágokra...
Egy valamit megtanultam a mai napig. A falusiak falusiak. Más mentalitással. És ezt így kell elfogadni.

/  A képen én vagyok 4 évesen. /

Kórság

Az, hogy valaki beteg lesz életében, elkerülhetetlen. Mindenkinek van olyan év, hogy elkapja a kór. Ezek általában vírusos vagy baktériumos fertőzések. Nyilván vannak hősök köztünk, akik amikor betegek, akkor is mennek dolgozni. Sőt! ha beteg a gyerek begyógyszerezik és bedobják az óvodába vagy az iskolába, mondván, hogy az idióta tanárnő vagy óvónéni majd nem veszi észre. Lehet így is van, hogy nem veszik észre de ettől szánalmasabb, aljasabb dolgot nem is nagyon tudok a mai világban, pedig elég szarral vagyunk körbevéve. Az, hogy bemennek dolgozni úgy, hogy a taknyuk nyáluk egyben van, nem hősies dolog, hanem egyenesen akkora szarházi viselkedés, hogy rúgnám ki az állásából azokat, akik ezt megteszik. bejönnek mint valami hősök, pedig egy rohadékok. Ha valaki beteg, akkor tisztelje már a másik embereket, hogy nem jönnek be és nem fertőzik el a másik embert. Nem köpik ránk a taknyukat és nem fogdosnak össze-vissza mindent, hogy mi, akik egészségesek vagyunk, mi is áldozatául essünk a kórságoknak. Mindig is utáltam azokat, akik bejönnek, hogy hősként tűnjenek fel, mert ők bizony betegen is dolgoznak. Egy percet sem vagyok hajlandó betegen dolgozni. Én soha nem megyek taknyosan munkába. Főleg nem a betegek közé. Én otthon maradok és a lehető legkevesebb mozgással próbálom a lehető leghamarabb átvészelni a betegség adta rossz tüneteket. Engem ugyan nem érdekel, hogy ki mit pofázik rólam, hogy ha megfázással küzdök is, hogy otthon maradtam. Hát eddig sem adtam senkinek a véleményére, így ezek után sem tenném meg azt a szívességet, hogy ne tudjanak rólam pofázni. nyilván ez élteti amúgy is a betegeket, mert általában azok a betegek, akik rohadék, rosszindulatú emberek. Nyilván nagyon keveset vagyok beteg és a lehető legjobb módszerekkel állok ellen a baktériumok és vírusok csapásainak. Az, hogy valaki nagyon beteg és mondjuk jól érzi magát 3 nap után, az nem azt jelenti, hogy akkor már mehet közösségbe. Amúgy is, ahogyan szokták mondani: gyógyszerrel 1 hét a gyógyulás, gyógyszer nélkül pedig 7 nap. Szóval azt is tapasztalom, hogy felelősségteljes anyukák, apukák ha már kicsit jobban vannak, akkor nekiindulnak a világnak, hogy ők bizony már elég jól vannak ahhoz, hogy mozgolódjanak. Ez sem egy klassz megoldás, mert aki 3 napig szenved, az nehogy már a 4. napon olyan eszeveszettül jól legyen és ne fertőzzön. csak hát ugye az ember ostoba és halandó, és így leszarja a betegség etikettjét. De ugye akik persze betegek bele sem gondolnak abba, hogy bizony vannak olyan komoly!!! Mondom KOMOLY!!!! betegséggel élők, akik persze akiknek nem biztos, hogy jól jön a kis megfázás vagy bármilyen vírusos megbetegedés. Itt gondolok a rákos emberekre. Akikre a marha népség ugye nem gondol, mert hát szarik azokra, akik tényleg betegek. A minap is tapasztaltam sok helyen, hogy köpködik a taknyukat, tüsszentenek, köhögnek az emberre. ÉS még ami nagyon fontos, hogy nem tudom, hogy a magyar ilyen birka nép, de nem tanult még meg zsebkendőbe tüsszenteni. Az valahogyan nem megy, ahogyan a köhögéshez sem használnak semmit sem, csak úgy köpnek a nagyvilágba. Nagyon rossz ez. Mindenkinek. Én értem, hogy az állás, meg a pénz, de legyünk már tekintettel, hogy vannak etikettek amiket be kell tartani, hogy a másiknak ne okozzunk gondot vele.
Szóval. Miután eljött az ősz és gondolom mindenki tapasztalta, hogy egyre több a megbetegedés, tegyük már meg azt a szívességet, hogy ne hősködjünk, mert az még a szánalmastól is szarabb, hogy bemegyünk egy egészséges környezetbe és végig köpjük azt, amit ugye magunknak sem kívánnánk.
Mindenki pihenje ki magát és gyógyuljon meg mihamarabb, mert ha te bejössz és átadod a betegségeket, akkor valószínű, hogy 2 hét múlva megint ugyanúgy köpni fogod a baktériumokat, mint ahogyan tetted azt korábban.
Éljen az egészség!

A telefonhívások, sms-ek kora

Az, hogy a 21. századra olyan fejlődésen mentünk keresztül, hogy már nem akkor kell a fiataloknak hazaérni, ha fütyülnek a szülők vagy a köztereken lévő lámpa felkapcsolódik, már meg sem lepődöm. A mobiltelefonok már szerves részei az életünknek. Azt nem is merem már megemlíteni, hogy a legrosszabb dolog a világon, de hát én is mindig nyomkodom és olvasok is rajta meg mindenre használom amire használni lehet. Azon sem lepődnék meg, hogy ha már lassan a testünkbe ültetnék be és egy külön szerv lenne. Mondjuk az eléggé vicces lenne, ha mondjuk az lenne egy-egy diagnózis, hogy kivettük a telefont a szervezetéből, mert elromlott, de újat ültettünk bele.  Már mindenhova visszük magunkkal és tényleg ha egyszer-egyszer otthon felejtjük valószínű az olyan érzés, mintha nem lenne karunk. Bár erről fogalmunk sem lehet, és ilyet nem is állíthatunk, de biztosan éreztem már a hiányát, ha nem volt nálam. Mindenki tisztában vele, hogy naponta több órát  beszélünk és folyamatosan kontaktban vagyunk azokkal akik fontosak nekünk. Biztosan sokszor fordul már elő sokatokkal, hogy hívott valaki titeket és nem hívtátok vissza. Van ilyen. Én sokszor teszem ezt meg és nem azért, mert jajj! nem is vettem észre, hanem szándékosan nem veszem fel és nem hívom vissza az illetőt. Lehet itt szépíteni a dolgokat, de ha valakivel nem akarunk beszélni, annak nem vesszük fel, esetleg nem olvassuk az üzeneteket. De nekem senki ne hazudja már, hogy a mai világban, amikor 1 órában kb. 3x legalább a felmérések szerint beszélünk valakivel, akkor nem látjuk, hogy bizony volt az a fránya NEM FOGADOTT HÍVÁS! Látom én is, te is. Azért nem veszed fel és nem reagálsz, mert kurvára leszarod a másikat. Mindenki látja, hogy jött üzenete ne szépítsünk. Ne szépítsünk már azzal sem, hogy nincs időm. De van! Amire akarod arra van időd. Én is sokszor látom, hogy írt olyan akinek az üzenetére nem fogok válaszolni. Nem azért mert tiszteletlen vagyok, hanem, mert nem akarok. Van egy ismerősöm aki olyan édes, hogy saját magával elbeszélget. Persze nekem írja az üzeneteket, de már vagy 1 éve lassan, hogy nem válaszolok. És nem hülye szegénykém. Írja is, hogy de Teckóóóóó! Láttad, hogy írtam miért nem írsz? Mert nincs mit mondanom. Neki. Másokkal szoktam. Nyilván az ismerőseim, barátaim akik közel állnak hozzám tudják, hogy vannak pillanatok amikor nem veszem fel. De legtöbbször felveszem és közlöm, hogy dolgozom, kakálok, pisilek, éppen elütött egy autó stb. Ha nem veszem fel többszöri hívásra, akkor általában az a bevett szokás, hogy rínak egy üzenetet, hogy SOS, baj van, azonnal. Na ilyenkor visszahívom őket. És tudják, hogy ha nem veszem fel, akkor csak a csöndre vágyom. Nincs baj, de a csönd kell. Jönnek az emberek ilyen dumával, hogy nincs időm meg ilyenek. De időnk az van. Éppen 24 óra mindenkinek. Ennyi adatott meg, se több se kevesebb. Ennyi idő elég, ha valakit akarsz eléred. HA nem akarod nem hívod vissza. De akkor ne hazudj, hogy nem láttad, nem volt időd meg a szokásos dumák. Láttad. Bizony, hogy láttad. És pontosan tudod, hogy hívtak. Mert a telefon mindent kijelez. Ha megmutatja, hogy merre kell mennünk, akkor az emberek többsége elhiszi, hogy a nem volt kitéve a kibaszott képernyőre, hogy BÉLA, Géza, Irma, Lajos, Marika keresett. DE. Én is látom. Mint ahogyan azt is beismerem, hogy ha már unom a beszélgetést, akkor általában, sőt mindig azt mondom, hogy pisilnem kell és mindjárt visszahívlak. Na akik ismernek tudják, hogy ez vagy 3 napos vizelés lesz vagy majd ők hívnak pár nap múlva. De beismerem, hogy igen ezt szoktam mondani. És még amikor felveszem csak annyit szólok, hogy naaaaaaaaaaaa??? És ha elköszönnek már automatikusan teszem le a telefont.Sokszor nem köszönök el és néha hallom is, hogy beszélnek még nekem, de általában nem várom már meg az utolsó mondatokat.
Szóval!
Egy dolgot tudok ezzel kapcsolatban. ha nem veszed fel és záros határon belül nem hívod vissza a másikat, akkor az azért van, mert nem akarsz vele beszélni. Nincs semmilyen kifogás arra, hogy ez nem így van. Ezt mindenkinek tudomásul kell venni és ha nincs más választás a másik felet le kell szarni úgy ahogyan van, mert ő nem érdemli meg a beszélgetéseinket. Ő a szegényebb.

A belevésett neved

A fejfádra semmi, de az ég világon semmi nem lesz írva. Sem az, hogy jó voltál sem az, hogy rossz. Ott már mindenki csak a nevedet és a születésed évét, majd a halálod napját fogja olvasni. Ami közte van azt csak most tudod alakítani. Azokat az éveket amit a két időpont között kell megélned, azért csak te vagy a felelős. A két időpontot amúgy is más fogja neked belevésni a fejfádba. Abba meg te nem tudsz majd beleszólni. Az, hogy az eltelté éveket jól vagy rosszul éled meg azt sehol sem tanítják. Esetleg a neveltetés segít mindenkin, de a munka ránk vár. Senki nem tudja azt az utat járni, amit saját magunk járunk. Mindenképpen ajánlom, hogy a két évszám között nagyon kellemesen töltse mindenki az időt, mert ez az az időszak amit soha senki nem tud megjósolni. Nem tudjuk, hogy mennyi adatott meg nekünk. Nem is nagyon kell azzal foglalkozni, hogy vajon mikor jön a halál értünk? Az ha kell, ha nem jönni fog és az ég egy adta világon semmit nem fogunk és nem tudunk ellene tenni. A halál az egyetlen dolog amitől nem kell félni az emberiségnek. Viszont az élettől nagyon is. Mert olyan göröngyös az út, hogy hol elesünk, hol felállunk, de mindig előre kell haladnunk. Sokszor hallom, hogy a haláltól félnek az emberek. Én sokkal jobban félek az emberektől, mint attól, hogy lecsap a halál szele rám. Ő nem fog várakoztatni, nem fog szembe köpni, ő nem fog bántani. Elvisz oda, ahová nem is tudjuk, hogy hogyan is fogunk kerülni. Ezzel sosem foglalkoztam. Azzal viszont igen, hogy az emberek akik olyan hősnek, és nagynak tartják magukat, hogy merészelik a göröngyös utunkat keresztezni, hogyan veszik a bátorságot emberek arra, hogy a másiknak fájdalmat okozzanak és becsapják. Nyilván mindenki kapott már hideget meleget és valószínű, hogy még annyi ilyen vár ránk, de ajánlom, hogy pórbáljuk meg a dolgokat megjavítani és sokkal jobbá tenni. nem baj ám, ha valaki megunta a másikat és tovább akar lépni, nem baj, ha már meguntuk a tárgyakat és lecseréljük, de az emberekkel beszélni kell. Kimondani, hogy mi kell vagy mi nem. Nem lehet egy életen át bizonyos embereknek azt csinálni amit éppen szeretnének, mert elég nagy az egojuk. Általában ezek az emberek, akik azt hiszik, hogy a fejfájukon minden jó cselekedet ki lesz írva, ők azok akik amúgy egy fabatkát sem érnek. Ők azok, akik ugyan megtesznek másokkal mindent, de egy síkon élnek, hiába gondolják, hogy ők különlegesek valamiért. Ők szarok a szerelemben, szarok a képességeik és legfőképpen szarnak a tiszteletre. Ezzel nem is lenne gond, ha a köztes időt csendben és a másikat nem zavarva töltenék el. Nem minden a hírnév, gazdagság, önteltség. Az utat ők is bejárják, valószínű, hogy sokkal keservesebben, mint az átlagos emberek. Sokkal több frusztrációval kell megküzdeniük, sokkal több falat kell lebontaniuk, mert csak ezzel érhetnek célt. Embereket próbálnak fel, és dobnak el, átgázolnak másokon, miközben boldogtalanok és csak a felszín látszik. De a felszín alatt ott az az út, amit meg kell tenniük és az útnak egyszer vége lesz. Hogy ki, hogyan ment végig azt csak két évszám rejtheti magába egy fekete márvány táblán. A fejfa mindenkit vár. És ott tényleg csak az évszám lesz. Már nem számít a bejárt út...

Csók

Az, hogy a történelemben voltak csókok, azzal nem mondok újat. Például 1979. június 1-jén Kádár János  az MSZMP KB első titkára búcsúzik a Ferihegyi repülőtéren Leonyid Iljics Brezsnyevtől és egy akkora csókkal váltak el, hogy bármelyik szerelmes filmben is sírva fakadtunk volna. Mihail Gorbacsov és Erich Honecker 1986. április 17-én csókolta egymást nagy egyetértésben, így azt hiszem, hogy a történelmi csókokat kis is veséztem. :)
A csók az valami olyan kémiai dolog, hogy az emberek érzékszerveit teszik próbára. Vannak biztosan olyan emberek, akik szeretnek és gondolom vannak olyanok is, akik nem. Ebben állást foglalni nem nagyon tudok. Biztos vagyok benne, hogy egy kapcsolatban nagyon fontos elem. Mondjuk szerintem egy nagyon intim dolog ez is, mint a szexualitás vagy az érintés. Gondolom nem úgy vagyunk ezzel, hogy bárkivel megtesszük. Akik megteszik, azok bizony érzéketlen tuskók, mert csak azt csókoljuk már meg valójában, akihez fűz valami, ne csak egy passzió legyen már. Én például teljesen felháborodtam ma is, hogy bevásárló központokban a padokon úgy csókolóznak fiatalok, mintha az anyjukkal sétálnának egy hétköznap a parkban. Milyen erkölcstelen lehet már az a nevelés, amikor ezt egy fiatal gyermek megteszi. Nyilván még akkor is láttam volna ezt a jelenetet ha vak vagyok. A pasas még félig rá is mászott a kislányra, mert kb. 16 éves lehetett, akinek kötve hiszem, hogy bármilyen érzelmi és szexuális etikája lenne. Hogy ezeket a jó édes anyjuk nem tanította meg, hogy nyilvános helyen nem illik a másik torkán lenyomni a nyelvüket? Nekik hol volt az a felvilágosító óra, amikor megtanították nekik, hogy ez is egy intim dolog. Valószínűleg nincs is ilyen illemóra. Én nagyon és roppant módon szégyellem magamat, hogy a feltörekvő generáció így éli meg az intimitást, hogy úton-útfélen csókolóznak, smárolnak, nyelveznek vagy nem is tudom, hogy mostanában, hogy is hívják ezt a csodás dolgot. Egy biztos. Ezt is a négy fal között kellene megélnie a fiataloknak és akkor talán értéke is lenne.