Semmilyen jelentősége nincsen, hogy a közösségi oldalakon mennyi like-ot kapunk. Nyilván vannak emberek, akiknek ez a fontos, és ez valamiféle verseny az életükbe, a szervezetükben, erre a témára szerintem adrenalin szabadul fel. Mindhiába. Tisztában vagyok vele, hogy nekem is több like-om lenne, ha engedném minden agyament fasznak, hogy láthassa a képeimet, írásáaimat. Vannak olyanok is, akik annyira nem mernek rám nyomni egy like-ot, hogy inkább privát üzenetben napról-napra közlik, hogy tetszik a képem, az írásom. Ők azok, akik nem mernek a nyilvánosan like-olók közé tartozni, mert akkor valamiféle lepel hullana le róluk, hogy bizony ők is használják a közösségi oldalakat és bizony nézegetnek is. A közösségi oldalakon azt szeretem, hogy én engedélyezhetem, hogy ki lássák az adott pillanatomat. Pontosan 628 ember van az életemben, akiket engedek valamilyen szinten betekintést nyerni a mindennapjaimba. Mondjuk ezekből az emberekből sem mindenki láthat bármit rólam. Sőt kb. 100 ember van, akiknek megengedem, hogy a nyilvános kukkolást gyakorolják rajtam. Ugyanis a közösségi oldalakon hivatalosan is kukkolhatunk. Nem szól másról, csak erről. Mert ugyebár a magyar az nem örül, ha valakinek jól megy, ha valaki sikeres, vagy netán szép, vagy boldog. A magyar kukkolásra használja és utána pletykálásra, mert ebből áll az életük. Nyilván vannak olyanok, akik a gyerekükkel teszik tele az oldalaikat, mert ugye köztudott, hogy a gyerekekkel és a beteg állatokkal tudják megszerezni a legtöbb like-ot. Mindegy, hogy a gyerek amúgy csúnya, de többség nyom egy iszonyatosan "jófejségi" like-ot, hagy örüljön az idióta szülő, hogy bizony valaki megnézte a gyerekét. Nem szeretem az álszent like-okat. Nem is osztogatom annyira, csak tényleg azoknak nyilvánítom ki a tetszésemet, akiket tényleg kedvelek és tényleg tetszik a képe. Nagyon sok csúnya gyerek van és ezt nem veszik észre a szülők, mert ugyebár mindenkinek a sajátja a legszebb. Hát azért ebben lenne egy kis csavar, de nem sértek meg senkit, hogy ne legyen támadási felület. Nekem még egyszer sem érte el a like-ok száma a 100-at. Hogy is érhetné el, ha kb. pontosan ennyien láthatnak rólam bármit is? És tulajdonképpen örülök is neki, hogy nem tetszik mind a 100 embernek az életem, mert hát akkor olyan sablonos lenne. Nem is kell, hogy mindenkinek megfeleljünk, mert csakis önmagunk miatt kell jól lenni. Nehogy már a like-ok száma határozza meg a napjainkat, boldogságunkat. Rosszul is érezném magamat, ha mindenkinek megfelelne az életem. Nem az alapján szeretnek az emberek, hogy ki mennyi like-ot kap a közösségi oldalakon. Nem fognak szeretni csak azért, mert sok a kedvelés. Engem meg merem kockáztatni, hogy csak kb. 10-en szeretnek. De ők nagyon. Vannak, akik kedvelnek és olvassák az írásaimat, de közel nem szeretnek. A többi amúgy nem is számít. És ebben nincs a családomból csak a testvérem. Nyilván ő feltétel nélkül, a többiek meg pontosan olyan kétszínűek, mint a világ. De az a 10 ember a szemembe is meri mondani amit gondol, és nem fog csak azért isteníteni, mert a társadalom ezt várja el. Ők azok, akiknek nem kell a like-juk, mert szavak nélkül is tudják, hogy milyen vagyok. Nem kell, hogy megerősítsenek, de mindig mondják meg az igazat. Ezt várom el tőlük. Ők a tükröm. Amikor belenézek, tudom, hogy mennyi az annyi like. Egy. De ezt hívjuk barátságnak.
Like-ok ide vagy oda. A like nem szeretet, nem barátság, nem szerelem. Az egy gomb, amitől az élet csak rosszabb és sivárabb. A like nekem egy menő dolog. A like-ot az élet adja. Sőt inkább azok, akik mellettünk vannak. Ők a mi like-jaink. Az életünk. A barátaink. A szerelmeink. És valójában mi magunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése