Hullámvasút

14 napja fenekestül felfordult az életünk. Úgy írnám le, hogy érthető legyen: egy hullámvasúton ülök ( Zoli is ott ül, csak kicsit hátrébb ) és kb. 300km/ h sebességgel sietünk valahová, amiről fogalmunk sincs. Közben pedig leesek és kicsit meg is halok, majd minden erőmmel visszamászok a hullámvasút üléseibe és néha úgy érzem: sínen vagyok. Beléptem csoportokba, olvastam cikkeket, tudományos munkákat is. Azután villám gyors sebességgel ki is léptem a csoportból. Jobb ha nem olvasom és követem a mások gondjait, mert most már hiszem: nem vagyunk egyformák. Mindenki más. Én meg különösen. Pontosan 46 nap múlva remélem még jobban felfordul az életünk. Néha azt sem bánnám ha folyamatosan bolydult méhkasként élnénk, de néha a pokolba kívánom az egész életemet. Nekem senki ne mondja, hogy nyugodjak meg és legyek nyugodt, ne sírjak, lazulgassak. Hogy lazulgassak, amikor azt sem tudom, hogy mi vár rám? Hogy legyek nyugodt amikor nekem egyszer már az életemért is harcolnom, küzdenem kellett, most meg azt dobta a gép, hogy egy még számomra ismeretlen kis életért is küzdenem kell. Most ott tartok, hogy amikor mondják: hát ingyenes a lombik program, hangosan felnevetek ès nagy kacagásba kezdek. Lófaszt. Ennyi pénzt cipőre nem költ életében az ember ( na jó én megközelítem ). Itt úgy röpködnek a tíz-húszezrek amiről fogalmad sincs. És ugye azért nincs, mert van akinek elég élvezetből szerelmeskedni, valakire csak ránéznek és hopp terhes, de van aki fizet. És nem csak nagy árat fizetek érte pénzzel, de minden nap a lelkemet marcangolja szét a tudat, hogy nekem nem elég a házas élet. Kb. 10 vérvételen vagyok túl. Persze mindegyiket más napon, más napszakban, más 
pózban, más állapotban kell levenni. Persze miért is lenne egyszerű. Kezdjük azzal, hogy ilyen pontosan még soha nem tudtam megmondani az utolsó rendes menstruációm napját. Leszartam eddig. Gyógyszert szedek azt jól van úgy. Pontosan tudom, hogy melyik nap kellenek a vérvételek, mert ebben a bűvöletben élek hetek óta. Mindig flottul mennek a vérvételek. Hahaha. Azt gondoltam. Lófaszt. Úgy félek, hogy alig tudok néha produkálni, mert már inni is alig bírok. De a kitartás az bennem van. Aztán jönnek a jobbnál jobb kis kihívások. Cukorterhelés. Ebből annyi jut eszembe, hogy az összes gyerekes barátnőmmel átéltem már és jókora röhögésbe fulladtam, amikor vagy kihányták a tömény cukrot, vagy kifosták. Nekem a második jött be. 2,5 dl vízben az életed gyilkosát a cukrod tolod le 5 röpke perc alatt, mert ugye a szabály az szabály. Egyáltalán nem volt rossz. Az Impresszóban ( Miskolc legjobb étterme ), kb ilyen finom a limonádé cukorsziruppal. Miután vajmi kevés édességet eszem, így letoltam. Lesz ami lesz. 10 perc elteltével a falat tudtam volna kirúgni a helyéről úgy ahogyan van. Én nem tudom mi ez, de fáj nagyon...- na melyik versből idéztem? 

Azt hittem felrobbanok, megőrülök. Mindez munka közben. Kibírtam. Mondjuk két ordítás között. De miután alul távozott, jól is lettem. Adunk mintát, adunk vért, várjuk a genetikát, a hormonokat, hogy netán “ écesek” vagyunk-e? ( az még nem voltam ) hepa lázban egünk. Szóval várakozunk. Semmihez nincs kedvem. Csak azért nem sírok a nap 24 órájában, mert “kurvadrága” a szempillám. Ez visszatartó erő. Imádom, hogy hallom mindenkitől jajj édesem/ kincsem minden rendben lesz, tudjuk mit érzel. Mekkora ámítás. Lófaszt tudja bárki is. Ezt csak az tudja, aki átélte. Kívánom, hogy minél kevesebb ember jusson el ide és csak egy szerelmes éjszaka alatt foganjon meg a csodás gyermeke. 4 éve ha valaki azt mondja, hogy gyereket fogok lombik eljárással végigcsinálni, akkor hangosan kinevetem. 
De mit tegyek ha most találtam meg pár éve a társamat, a férjemet, a mindenemet. És, hogy mindenki tudja: ez a sírig tart. Mindegy mit hoz a jövőnk a sírunkig megyünk. Én aki mindenkin átgázolva, néha kegyetlenül őszintén, bunkón megmondtam a véleményemet mindenkinek nekem a torkom szorul el egy órában kb. négyszer. Nyelem a könnyemet a kocsiban, otthon, boltban, fürdés közben, melóban és sorolhatnám még. Szerdán megint elaltatnak egy kicsit, hogy még jobban érezzem a törődést. Lesz egy kisebb műtétem, mert ez kell. Protokoll. Azt hittem az csak a politikában van. De itt is felütötte a fejét. Kicsit aljasul, de bekúszik a protokoll a testünkbe. Hát persze, hogy kibírom. Már szerintem a kereszttel a hátamon is felbírok menni a Golgotáig is úgy, hogy közben persze a protokoll betartom. Mi ez nekem, ugye? De pihenhetek 1 napot. De klassz. Azután kis regenerálódás és elindulunk óriás műlesiklásban. Azaz én. Zoli követ, fogja a kezemet és tűri majd a hormonok hatását. Szedhetne ő is. Hahahah. 

Fontos megjegyeznem, hogy tegnap gondoltam egy “ kurvajót”! Pataki Zita 10 részes kis vlogját megnéztem. Persze Zolira is rákényszerítettem ( na jó ez túlzás ). Emberek. Szívbemarkoló, csodálatos, emberfeletti, szomorú vlog. Ha ezt nem sírja végig bárki, akkor az vagy egy robot vagy egy tényleg érzéketlen bunkó. Belül is sírhat valaki azt is elfogadom. Tabu téma. Lombik. Úgy érzem mintha leprás  vagy a pestis járvány egyedüli áldozata lennék a társadalom számára. Nem. Vagyunk egy páran, akik teljesen egészségesek vagyunk, boldogok ( most annyira nem ), akik minden utolsó lélegzetvételünkkel harcolunk valamiért, ami nekünk vagy megadatik vagy nem. Nem barátkozom lombikos anyukákkal. Nem akarok beszélgetni senkivel. És nem azért mert antiszociális vagyok, hanem mert én más vagyok és mindenki szervezete más. Nem akarom hamarabb tudni, hogy mi vár rám, mert mindennek eljön az ideje.  

A jó isten kezében vagyunk. Én a sorsomat a te kezedbe adom, és várom a bírálatot. 

Köszönöm a mérhetetlen türelmet Zolinak, a családunknak, a barátnőimnek és neked, aki olvasod. És remélem nem sírsz, mert minden erőmet összeszedve én sokszor zokogok írás közben, de  egy vidám blogot akarok neked készíteni, hogy nevess is, mert csak így érdemes. 

Szeretlek titeket. 

Az életem legnagyobb küzdelme most kezdődik el

Ha eddig azt gondoltam életem során, hogy sokat szenvedtem és harcolnom is kellett bármiért, akkor most elmondom, hogy életem legnagyobb küzdelmére készülök. Fogalmam sincs mi lesz az elkövetkező hetekben és hónapokban. Fogalmam sincs, hogyan kell felkészülni, feldolgozni, átélni, megélni a következő időszakot. Egyet tudok: most egyedül vagyok még ha van egy remek társam is. Ezt egyedül fogom megélni, megsiratni legbelül. Az elmúlt 10 napban megfordult a világ velem. Annyi információt kellett befogadnom, hogy néha szégyen nem szégyen, fel kellett írnom a teendőket. Ennyi vérvétel összesen nem volt életemben, még akkor sem amikor a halálos ágyamon feküdtem. Mondjuk még egyszer végigcsinálnám azt, csak ezt adja meg nekem a jó isten. Bármikor szembe szállnék és néznék a halállal is csak ezt ne kelljen átélnem. Azt hittem, hogy mióta a másik felemet megismertem, már semmiért nem kell megküzdenem, sínen vagyok mint Petőfi. 13 napja megcsináltattam a szempillámat, mert rendszeresen csodás tekintettel akarok szembesülni a tükürben, majdnem 40 évesen. Hogy miért írom ezt most le? Mert 10 napig sírtam. Lesírtam az összes pillámat de remélem megérte, és odafenn hálás lesz valaki ezért és terel majd abba a bizonyos mederbe. Pontosan 36 évig azt gondoltam, hogy én nem főzök senkire, nem mosok senkire és nem szülök senkinek. Különösebb oka ezeknek nem volt, de senki soha nem várta el tőlem és semmilyen nyomás alatt nem voltam. Most se vagyok, de el kell mondjam, hogy kinevettem volna bárkit is, ha azzal jön nekem, hogy majd főzni fogok például. És most állak a tükörben és azon veszem magam észre, hogy istenien főzök. Nincs nyomás, nincs elvárás. Sőt. Most lehetne csak az, hogy semmit nem csinálok, mert megtehetném. De felnőttem. Felnőttem egy olyan feladathoz is, amit sosem akartam igazán. Annak sincs oka. Egyszerűen nem hozta az életem azt, hogy érezzem a késztetést arra a dologra. Amikor arcul csap az élet, akkor tudjuk meg igazán, hogy mit is jelentenek bizonyos dolgok. Hogy nincs ember aki eltaposhat minket, hogy senki bántását nem vagyunk kötelesek eltűrni, hogy egyszerűen csak élni kell a lehető legboldogabban. Eddig is így voltam. Most összeomlottam. De miután tisztáztam magamban a sok félelmet, a sok megválaszolatlan kérdésre saját magam megadtam a választ szembe kell néznem, hogy itt az idő a harchoz. Eddig azt hittem, hogy minden bizonnyal harcoltam az életem során. Aztán rájövök szép lassan, hogy annyira egyszerű, szép, csodás életem volt még akkor is ha voltam már a halál torkában, hogy most sem lehet másként: győzni fogok.
Nem beteg vagyok, hanem más lettem. Más lettem belül, mert olyanra vágyom ami van akiknek megadatik egyszerűen, de az én rögös utamon ez nem így lesz. Nekem kicsit oda kell tennem magamat és el kell csendesednem saját magammal, és meg kell értenem, hogy ezt az utat kaptam a sorstól. Nem fogok beleőrülni, nem fogok sírni ( na jó biztos fogok ), nem annyit, nem fogok aggódni, mert tudom, hogy az utam aknákkal kirakott és nekem bizony úgy kell lépkednem, hogy elkerüljem a robbanást. 2019.07.18.-án leszek 40 éves. Most ez a legutolsó gondolatom annak ellenére, hogy a születésnapom egy igazi hétig tartott mindig is. Most az lesz, hogy menetelek a születésnapom felé és minden erőmet összeszedve úgy fogom átélni ahogy azt még sosem tettem. Most valahogyan nem várom. Könnyekkel a szememben csak azt szeretném ha a születésnapom már más lenne. Minden vágyam valóra válhatna és soha többé nem sírnék csak örömömben. Felkészültem, hogy ez lehet nem következik be és minden erőmet összeszedve akkor is boldog leszek, ha most nem úgy sikerül ez az egész ahogyan elterveztem. Végig fogom írni erőt adva másoknak, hogy én mit és hogyan élek meg ezekben a hónapokban. És igenis viccesen és mókásan fogom ezt tenni, még ha néha a fogamat össze is kell szorítanom. Azt mondta mindig a nagymamám, hogy a zuhany alatt kell sírni, mert ott senki nem látja. Most azt mondom, hogy már ott sem fogok sírni. Az első konzultáción túl már sokkal könnyebb. Senki tapasztalatát nem olvasom tovább és nem érdekelnek a különböző eredmények. Amúgy fingom sincs, hogy miről beszélnek sokan és nem is akarom tudni. Az én utam más. Mindenkié más. Az én utam az enyém. Most már tudom, hogy én fogok erőt adni azoknak, akik pont úgy sírtak ettől, mint ahogyan én tettem napokig. Nincs sírás. Egy másik élet kezdődik. Remélem szebb és azt is hiszem, hogy fentről egy ember most tényleg megsegít és nekünk is megváltozik az életünk. Hogy mi a gond? Semmi. Semmi gond nincs. Mert az élet bárhogyan is de utat tör magának.  Lombik.