Hogy vannak, abban biztos vagyok. Aki egyedül él, annak olyan monotonná válnak bizonyos dolgai, hogy ha kizökken belőle, azt megérzi. Azt vettem észre, hogy mindent megszokásból csinálok. Mindent balról-jobbra, hátulról-előre és még sorolhatnám. Olyan megszokásban élek, hogy pár napja a kizökkenés miatt, majdnem elfelejtettem a szokásaimat. Azaz rájöttem, hogy nincsenek is megszokások, mert egy pillanat alatt az ember változtat mindenen. Ami addig megszokottnak tűnt, az megváltozik. Egy pillanat alatt tudunk máshogyan élni, viselkedni, reagálni. Képesek vagyunk rá. Pár napja fenekestül fordult fel az életem, és az addig megszokott kis mederben tengődő napjaim egyszerre tűntek el. De úgy, hogy magam sem hittem volna. Naponta többször töltöttem a telefonomat, mert szükséges volt, több ezer betűt ütöttem le a klaviatúrán, nem a jobb kezemben fogtam a telefont, mert a balban kellett, mert teljesen máshogyan vert a szívem. Amikor nem a szokásaink rabjai vagyunk, akkor élünk csak igazán. Amikor a komfortzónánkból kilépve változtatunk a megszokotton, akkor vesszük észre, hogy élünk. Hogy remekül mennek a nem mindennapos dolgaink, hogy bármi ami nem a megszokott, azzal is elbánunk, hogy nem fontos a mindig élre vasalt ruha, hogy teljesen mindegy milyen a tusfürdő, hogy milyen a wc papír, hogy egyáltalán nem fontos a megszokott élet. Amikor az ember megszokásból él, annak a veszélye nagyon magas. És tényleg lehet megszokásból vezetni, élni, de nagyon veszélyes. Mert nem mindig üres a félig teli pohár, mert nem mindig kell értelmet keresnünk bizonyos dolgokban, hogy boldogok legyünk. Szokásom volt, hogy csak magamra gondoltam, még akkor is, amikor másra kellett volna. A szokásom rabja voltam. Egészen reggelig. Amikor a megszokott zuhanyzás közben már nem jobbra, hanem balra tettem a tusfürdőt, hogy már nem számított, hogy melyik oldalon lógnak a szivacsok, hogy nem számít, hogy a víz éppen, hogy bugyog le, mert nálam ez is nagyon fontos volt. Rájöttem, hogy az újság nem hátulról kezdődik és rájöttem, hogy az én elmúlt, és rájöttem, hogy nem baj, ha az életem a sport, hogy nem baj ha mást is látok, és érzek. Egyszerűen nem számít, hogy a megszokásból kilépve mást is gondolok, érzek. De azért a fontos dolgaimat nem cserélem le, nem hagyom el a hobbykat, nem fogok másnak szurkolni és nem akarok kevesebb cipőt, órát, parfümöt. Nem mondok le esőben sem a hétfői temető látogatásomról, mert az az életem része, mégha 4 éve is már hiányzik valaki, akiért mindent megtennék, hogy itt legyen, akinek pontosan olyan megszokásai voltak, mint nekem, de hisz a világot jelentettük egymásnak. Mert azok nem megszokások, azok az életem részei. Az vagyok én, aki ha néha a megszokottban él, de bármikor kizökken, ha érdemes, aki bármikor felveszi a versenyt minden szokásával ellenkezővel, aki ha éppen boldog akar lenni, az is lesz és nem bármi áron. Csak úgy. És ha a szokásainkon túllépünk és nem a megszokott lesz az életünk része, hanem a pillanat és az érzések, akkor azt hiszem, soha többé nem lesznek szokásaink. Leszünk mi. Hisz élünk.
