Hullámvasút

14 napja fenekestül felfordult az életünk. Úgy írnám le, hogy érthető legyen: egy hullámvasúton ülök ( Zoli is ott ül, csak kicsit hátrébb ) és kb. 300km/ h sebességgel sietünk valahová, amiről fogalmunk sincs. Közben pedig leesek és kicsit meg is halok, majd minden erőmmel visszamászok a hullámvasút üléseibe és néha úgy érzem: sínen vagyok. Beléptem csoportokba, olvastam cikkeket, tudományos munkákat is. Azután villám gyors sebességgel ki is léptem a csoportból. Jobb ha nem olvasom és követem a mások gondjait, mert most már hiszem: nem vagyunk egyformák. Mindenki más. Én meg különösen. Pontosan 46 nap múlva remélem még jobban felfordul az életünk. Néha azt sem bánnám ha folyamatosan bolydult méhkasként élnénk, de néha a pokolba kívánom az egész életemet. Nekem senki ne mondja, hogy nyugodjak meg és legyek nyugodt, ne sírjak, lazulgassak. Hogy lazulgassak, amikor azt sem tudom, hogy mi vár rám? Hogy legyek nyugodt amikor nekem egyszer már az életemért is harcolnom, küzdenem kellett, most meg azt dobta a gép, hogy egy még számomra ismeretlen kis életért is küzdenem kell. Most ott tartok, hogy amikor mondják: hát ingyenes a lombik program, hangosan felnevetek ès nagy kacagásba kezdek. Lófaszt. Ennyi pénzt cipőre nem költ életében az ember ( na jó én megközelítem ). Itt úgy röpködnek a tíz-húszezrek amiről fogalmad sincs. És ugye azért nincs, mert van akinek elég élvezetből szerelmeskedni, valakire csak ránéznek és hopp terhes, de van aki fizet. És nem csak nagy árat fizetek érte pénzzel, de minden nap a lelkemet marcangolja szét a tudat, hogy nekem nem elég a házas élet. Kb. 10 vérvételen vagyok túl. Persze mindegyiket más napon, más napszakban, más 
pózban, más állapotban kell levenni. Persze miért is lenne egyszerű. Kezdjük azzal, hogy ilyen pontosan még soha nem tudtam megmondani az utolsó rendes menstruációm napját. Leszartam eddig. Gyógyszert szedek azt jól van úgy. Pontosan tudom, hogy melyik nap kellenek a vérvételek, mert ebben a bűvöletben élek hetek óta. Mindig flottul mennek a vérvételek. Hahaha. Azt gondoltam. Lófaszt. Úgy félek, hogy alig tudok néha produkálni, mert már inni is alig bírok. De a kitartás az bennem van. Aztán jönnek a jobbnál jobb kis kihívások. Cukorterhelés. Ebből annyi jut eszembe, hogy az összes gyerekes barátnőmmel átéltem már és jókora röhögésbe fulladtam, amikor vagy kihányták a tömény cukrot, vagy kifosták. Nekem a második jött be. 2,5 dl vízben az életed gyilkosát a cukrod tolod le 5 röpke perc alatt, mert ugye a szabály az szabály. Egyáltalán nem volt rossz. Az Impresszóban ( Miskolc legjobb étterme ), kb ilyen finom a limonádé cukorsziruppal. Miután vajmi kevés édességet eszem, így letoltam. Lesz ami lesz. 10 perc elteltével a falat tudtam volna kirúgni a helyéről úgy ahogyan van. Én nem tudom mi ez, de fáj nagyon...- na melyik versből idéztem? 

Azt hittem felrobbanok, megőrülök. Mindez munka közben. Kibírtam. Mondjuk két ordítás között. De miután alul távozott, jól is lettem. Adunk mintát, adunk vért, várjuk a genetikát, a hormonokat, hogy netán “ écesek” vagyunk-e? ( az még nem voltam ) hepa lázban egünk. Szóval várakozunk. Semmihez nincs kedvem. Csak azért nem sírok a nap 24 órájában, mert “kurvadrága” a szempillám. Ez visszatartó erő. Imádom, hogy hallom mindenkitől jajj édesem/ kincsem minden rendben lesz, tudjuk mit érzel. Mekkora ámítás. Lófaszt tudja bárki is. Ezt csak az tudja, aki átélte. Kívánom, hogy minél kevesebb ember jusson el ide és csak egy szerelmes éjszaka alatt foganjon meg a csodás gyermeke. 4 éve ha valaki azt mondja, hogy gyereket fogok lombik eljárással végigcsinálni, akkor hangosan kinevetem. 
De mit tegyek ha most találtam meg pár éve a társamat, a férjemet, a mindenemet. És, hogy mindenki tudja: ez a sírig tart. Mindegy mit hoz a jövőnk a sírunkig megyünk. Én aki mindenkin átgázolva, néha kegyetlenül őszintén, bunkón megmondtam a véleményemet mindenkinek nekem a torkom szorul el egy órában kb. négyszer. Nyelem a könnyemet a kocsiban, otthon, boltban, fürdés közben, melóban és sorolhatnám még. Szerdán megint elaltatnak egy kicsit, hogy még jobban érezzem a törődést. Lesz egy kisebb műtétem, mert ez kell. Protokoll. Azt hittem az csak a politikában van. De itt is felütötte a fejét. Kicsit aljasul, de bekúszik a protokoll a testünkbe. Hát persze, hogy kibírom. Már szerintem a kereszttel a hátamon is felbírok menni a Golgotáig is úgy, hogy közben persze a protokoll betartom. Mi ez nekem, ugye? De pihenhetek 1 napot. De klassz. Azután kis regenerálódás és elindulunk óriás műlesiklásban. Azaz én. Zoli követ, fogja a kezemet és tűri majd a hormonok hatását. Szedhetne ő is. Hahahah. 

Fontos megjegyeznem, hogy tegnap gondoltam egy “ kurvajót”! Pataki Zita 10 részes kis vlogját megnéztem. Persze Zolira is rákényszerítettem ( na jó ez túlzás ). Emberek. Szívbemarkoló, csodálatos, emberfeletti, szomorú vlog. Ha ezt nem sírja végig bárki, akkor az vagy egy robot vagy egy tényleg érzéketlen bunkó. Belül is sírhat valaki azt is elfogadom. Tabu téma. Lombik. Úgy érzem mintha leprás  vagy a pestis járvány egyedüli áldozata lennék a társadalom számára. Nem. Vagyunk egy páran, akik teljesen egészségesek vagyunk, boldogok ( most annyira nem ), akik minden utolsó lélegzetvételünkkel harcolunk valamiért, ami nekünk vagy megadatik vagy nem. Nem barátkozom lombikos anyukákkal. Nem akarok beszélgetni senkivel. És nem azért mert antiszociális vagyok, hanem mert én más vagyok és mindenki szervezete más. Nem akarom hamarabb tudni, hogy mi vár rám, mert mindennek eljön az ideje.  

A jó isten kezében vagyunk. Én a sorsomat a te kezedbe adom, és várom a bírálatot. 

Köszönöm a mérhetetlen türelmet Zolinak, a családunknak, a barátnőimnek és neked, aki olvasod. És remélem nem sírsz, mert minden erőmet összeszedve én sokszor zokogok írás közben, de  egy vidám blogot akarok neked készíteni, hogy nevess is, mert csak így érdemes. 

Szeretlek titeket.