Egy nő két dologra képes igazán az életében. Az egyik az, hogy legyen gyereke a másik pedig, hogy nem.

Tudom, hogy míg világ a világ egy gyermek születése mindig is a legcsodálatosabb érzés lesz a világon egy anyának, és egyben a legfájdalmasabb, annak, aki ezt sosem élheti át. Sokszor gondolkodtam azon, abban az időszakban, amikor a szülészeten dolgoztam, hogy mi vezérel egy nőt az élete során arra, hogy szüljön, hogy felelősséget vállaljon arra az új emberre, akit kihord 9 hónapon keresztül. Talán az ösztön, hogy képes megbirkózni a feladattal, ami a legnehezebb munka a világon. És ez a munka az anyaság.

Láttam sokszor a kétségbeesést is, amikor a harc a gyermekért, a csodáért zajlott le a nőkben, akik minden követ meg akartak mozgatni és meg is mozgattak, hogy ezt átélhessék. Láttam olyanokat is, akik kínkeservesen nem akarták ezt a csodát átélni és eldobták inkább maguktól. Nyilván minden nőnek megvan a saját joga ahhoz, hogy döntsön eme csoda felett. Ezt sem erőltetni sem visszatartani nem lehet. Sokakban felmerült az a gondolat is a 9 hónap alatt, hogy vajon jó úton halad-e vagy netán éppen ezt az utat kell választania. Nem kérdeztem soha és nem is lett volna merszem hozzá, hogy bárkit is megkérdezzek, hogy miért akarja, miért vállalja ezt a nagy „melót”. Láttam nagyon nagy boldogságot sokak arcán, láttam félelmet, ijedséget az ismeretlentől, hihetetlen nagy pánikot a 9 hónap kínjával, bajával, aggódásával. Voltak, akik nagyon optimistán vitték végig ezt az időszakot, voltak, akik teli aggodalommal már- már pánikszerű aggódással. Az évek során úgy vettem észre, hogy voltak Nők, akik nagyon nagy mellénnyel, mintha valamiféle kiváltság lenne, hogy Ő terhes vitték véghez a várandóság szerepét. Voltak, akikben ez olyat váltott ki, hogy ő felsőbbrendű és ő mint terhes beteszi a lábát a szülészetre akkor azonnal mindenki alázkodjon meg. És ide tartozik az is, ahogyan az orvosokkal viselkedtek és itt jön be a történetbe az ő szerepük is.

Érdekes volt szemlélni az orvos-beteg kapcsolatokat. Mindig is azt gondoltam, hogy egy orvos-beteg közti kapcsolat a legnagyobb tisztelettel kell, hogy működjön. Talán oda-vissza kell, hogy működjön. Azt nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy az orvos tisztelje a beteget, mert manapság nagyon eltorzult ez a kép, de úgy gondolom, hogy ez a fajta látásmód mindenképpen két emberen múlik. Mindenképpen két ember viselkedése a döntő egy ilyen szerepben.

Sokat töprengtem azon, míg együtt éltem nap, mint nap a fehér köpenyesekkel, hogy vajon, aki szülész lesz, na, azokat mi vezérli e szakma felé? Vajon mi az a pont ott az egyetemi évek utolsó fejezeténél, hogy valaki azt mondja, hogy igen én szülész-nőgyógyász leszek és alárendelem az életemet a nők világának. Talán ezt sosem fogom megérteni, de egyben biztos vagyok, ehhez kell a legnagyobb türelem és alázat, mert míg világ a világ a nőkkel a legnehezebb bánni, főleg, hogy nem éppen a legfényesebb, legpompásabb oldalukat követhetik végig. Azt hiszem, hogy a kitartás mindkét részről a legfontosabb és a legnagyobb emberi érték a mai világban. Csodálom mai napig azt, aki a hivatásával azonosul és nem a mai világ anyagi dolgaival. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy voltak orvosok, akiken a hivatás szemernyi szikráját sem láttam soha. Sokszor láttam azt, hogy teszik ugyan a dolgukat, de mögötte talán semmi nincsen. Ezt igaz a legjobb tudásukkal tették és teszik a mai napig is, de nem tudom, hogy egy férfi valaha átérzi-e azt a mérhetetlen nagy akaratot, ami a nőkben van, amiért anyák akarnak lenni. Hogy érzi-e azt az erőt, amivel a nő végigviszi tervét ezzel kapcsolatban. Érdekeségképpen megemlíteném, hogy nyilván vannak nők is , akik ezt a pályát választják. Sokszor tapasztaltam és elkaptam bizonyos beszélgetéseket férfiak részéről, hogy a legnagyobb undorral vették tudomásul, ha egy nő rezidens érkezett egy teljesen új közegbe. Lenézték, nevettek rajta, hogy ez nem egy nőnek való szakma. Mi dönti el, hogy egy féri vagy egy nő való ebbe a hivatásba? Sosem értettem, hogy egy férfi szülész miért tartja jobbnak magát egy ilyen szakmában, mint egy nő társát. Miben empatikusabb egy férfi, hisz ő sosem tapasztalja meg élete során sem a női testet sem azt a gyönyört, amivel ez jár. Hogy tud ítélkezni olyan felett, amit soha életében nem élhet és érezhet át? Van-e joga egy férfinek ehhez? Talán nem fogjuk megtudni, de tudom, hogy nő létemre és a nőorvosok védelmére szolgáljon, hogy igenis ők nagyon jó szakemberek és azt nem állítom, hogy minden férfiban és nőben ugyanaz az empátia van, de nyilván mindenhol vannak kivételek. Tudásilag sem lehet megkülönböztetni ilyen szakmában férfit és nőt, mert nem tudhatjuk, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás. Minthogy azt sem tudjuk, hogy ki milyen érzelemmel áll ott a mindenen átment várandós anya mellett, akinek még fogalma sincs ( aki az elsőt szüli ), hogy mi vár rá. Nem gondolom, hogy egy férfi máshogyan érez, mint egy nő és nem gondolom, hogy a férfiakban nincs érzés,de mégiscsak azt kell mondanom, hogy ebben a helyzetben döntésképtelen vagyok, hogy melyik a jobb választás. Vajon férfit vagy nőt válasszunk a legcsodálatosabb napunk eljöveteléhez. Személy szerint én férfi párti vagyok, mert valahogyan sokkal jobban megértem a szavukat és talán kicsit tartok is tőlük, mert azért egy nőben az is benne van, hogy egy férfi előtt nő tudjon maradni. Lehet egy női szülészorvosnál nekem nem lenne hiteles a kapcsolatunk. Tapasztalatom nincsen, mert sosem voltam terhes és nem vagyok tisztában az anyasággal csak igen szorosan és közel követhettem ezeket az érzéseket. Bár sosem tudtam átérezni, mert nem veheted fel a másik örömét magadra, mert ez esetben öröm ez, mint ahogyan a baját sem. Láttam síró, zokogó állapotos nőket is, akiknek nem éppen úgy alakult a terhesség, ahogyan ők akarták. Láttam egy perc alatt összeomlani életeket, láttam, hogy a boldogság egy perc alatt is tönkre mehet és ehhez egy villanás is elég. Ezek voltak a legnehezebb pillanatok, bár sosem éltem még át és sosem élhetem meg más fájdalmát csak a saját magamét. De tudtam sokszor, hogy abban a pillanatban egy fájdalmas, néha már- már kínos szemlesütés sem segít. Ott abban a pillanatban megéli a várandós a legnagyobb borzalmat, amit megélhet. Sajnos saját családomban is átélhettem ezt, mikor láttam, hogy az életet amit hordasz egy pillanat alatt elveszted és nincs olyan erő, ami akkor visz tovább. Soha nem lesz és ezt egy másik gyermek sem pótolhatja, mert ez míg élsz benned van legyen az akár a terhesség 12. hetében vagy a 39.  héten. Egyiket sem tudod elfelejteni, egyiket sem tudod feldolgozni, mert az egy élet volt. Ott marad az űr a tehetetlenség, az önmarcangolás és a hit, majd tovább az élethez.  Ebben nem tudom, hogy férfi vagy nő szülészorvos a jobb partner, de talán az olyan nő, akinek van már gyermeke és ezt választotta hivatásának talán tudja egy percre is, hogy mi zajlik ott bent. De csak egy percre, mert több idő nincs a gépezetben. Erre nincsenek már szavak. Viszont nyilván ez a kevesebb hála a mai orvostudománynak. És van a nagy boldogság az öröm, a 9 hónap legnagyobb boldogsága, amit kisebb- nagyobb akadályokkal küzdenek le a várandósok. Azért használom a várandós, kismama, állapotos jelzőket, mert azt gondolom, hogy nem hívhatom őket terhesnek. Mert ami egy életen át ad majd örömöt vagy néha azért bánatot is, azt nem tehernek hívjuk. Az édes teher legjobb pillanatait élik meg és virulnak még akkor is, ha oly nehéz már menni, tenni a mindennapi dolgokat. Ezek nyilván boldog történetek és tudom, hogy ezekre már a megszült nők boldogsággal emlékeznek és már semmi nyoma nincs annak, hogy valaha egy édes teher volt a mindennap. Átélni, megérezni, hogy az, amit úgy vártak megjött és egy életen át felelőséggel tartozol iránta, az lehet a legcsodálatosabb dolog a világon, amit tényleg csak egy ANYA élhet át.

És most először és utoljára megemlíteném a harmadik félt az apukákat. Érdekes ez a dolog is velük kapcsolatban. Ők ennek a gépezetnek a mozgatói, azok, akiken néha semmilyen érzelmet nem lehet látni és néha a legtöbbet. Nem tudom, hogy élik át és meg a 9 hónapot, a szülést. Hihetetlen módon próbálnak fegyelmezettek lenni és hinni, bízni mindig, mindenkor a legjobban is. Ők azok, akik még akkor sem omolhatnak össze, ha fát vágnak a hátukon, mert már elviselhetetlenül viselkednek a szeretett Nők. Folyosón ülve, várva, szorongva, de a legnagyobb türelemmel szerintem ők vannak ezen időszak alatt.  Sokak játszottak telefonjaikkal, sokak még ott is dolgoztak, hisz nem mindenki teheti meg, hogy a megannyi vizsgálatra elkísérheti gyermekének életet adó anyját. Voltak, akik egy-egy vizsgálatra bejöttek. Csendben hallgatták az intelmeket, de voltak olyanok is, akik orvost felülmúlva okoskodtak és még talán megkockáztatom, de hitték, hogy többet tudnak még náluk is. Sok ostoba kérdés volt tőlük, bár gondolom ezek nekik nagyon fontosak voltak, bár nekünk, akik ebben élünk nap, mint nap ezek nagyon természetesnek tűntek. Néha nem értettem, hogy miféle kérdésekkel bombáznak minket. Hogy vajon tesztelik tudásunkat vagy tényleg ekkora ostobák? Sosem fogom megérteni és talán nem is kell, hogy megértsem, mert ezekre nincs magyarázat. Ezek a 9 hónap észrevételei voltak, de ami az utolsó napon történik, azt hihetetlen módon és energiával élik meg. A célegyenest. Azt, amikor már a végeredmény a legfontosabb, hogy mind anya és mind a gyermek ott legyen, abban a pillanatban, tökéletesen. Van egy szokás, ha az édesapa is jelen van a szülésnél. A beöltözés. Vicces nagyon. Van, akire sajnos nem jó a ruha, mert nem éppen egy ideális férfi alkat,de mindenre van megoldás. Erre mindenképpen kell lenni, mert ott kell állni izgatottan. Aztán kinek mennyi idő jut ki a „jóból”, ami az édesanyának lehet nem éppen a legcsodálatosabb pillanat, de erősen azzá lehet tenni, ha kellőképpen felkészült mindenki. Aztán ott a vég, amikor ott van megérkezik. A pillanat mikor édesapa és gyermeke az első pillanatban találkoznak. Néha vaku villanása közben látni a sírást, néha az elő sem kerül, mert olyan mérhetetlen nagy boldogság és adrenalin felszabadulás lehet, hogy erről mindenki megfeledkezik. Egy olyan tapasztalatom van, amikor hozzám közel állónak született meg gyermeke és most remélem mindenki megbocsájtja nekem, de velük elfogult voltam, hogy megemlítem őket,de a továbbiakban is szerepet kapnak, hogy még én soha ilyet nem láttam. Azaz sosem figyeltem meg. Csak akkor abban az adott pillanatban, hogy egy férfi, aki számomra egy barát volt, hogy tud édesapa lenni egy pillanat alatt. Ott állt és azt gondolom, hogy még egy percre a lélegzet is elállt, amikor felsírt és nézhették egymást. Sírt. Nem szégyellve férfiasságát kitört belőle a sírás, az öröm könnyei. Azok, amiket már soha senki nem vehet el tőle. Ami akkor abban a pillanatban az ő kettejük nagy szerelme volt és azt a pillanatot, míg élnek szerintem mindketten érzik majd míg élnek. Határozottan érzetem, hogy ott megszületett a csoda. Az, hogy akkor a kismama nem is olyan fontos eltörpül a nagy szerelem miatt. Büszke voltam rá, hogy ilyen csodás ember és, hogy láthattam azt, amit talán már csak a következőnél láthatok vagy talán már soha. Sokat láttam úgy általánosságban, de nyilván nem figyel az ember arra, hogy ki hogyan éli meg, mert mint írtam egy gépezet van főleg, ha dömping van a szülőszobán. Akkor nem figyeled, hogy ki, hogy éli meg a pillanatot. Saját tapasztalatom nincs, de még a saját édesapámra sem emlékszem, mert ő akkor 33 évvel ezelőtt amikor a nagy csoda megszületett nem lehetett bent. Nekünk nem volt olyan igazi első találkozásunk. Amit megjegyzek, hogy nagyon jó dolog, mert néha feleslegesek egyébként az édesapák, de nyilván van, aki nagyon ragaszkodik hozzá és eltántoríthatatlan.

Utoljára említeném meg azokat, akiknek a küzdés nem biztos, hogy mindig célba ért. Nyilván sokak vannak úgy, hogy azt sem tudják merre induljanak el gyermek ügyben. Az egy biztos, hogy van egy vágy, egy erős akarat, ami akarja az áldott állapotot. De mégsem jön. Mégsem teljesül be. Minden küzdelem és akarat ellenére. Nap, mint nap van olyan, akit összetörten láttam és nyilván a harcát nem éreztem,de talán volt fogalmam, hogy mire vágyik. Az, hogy ezt egy épületben kell végigcsinálni azokkal, akiknek már sikerült egy nagyon borzalmas dolog lehet. Látni annak a nőnek a könnyes szemét néha az utálatát, hogy annak a másiknak már van, nagyon borzalmas dolog. Sajnáltam is őket, hogy olyan világban élünk, hogy ez még mindig nem megoldott és nem különíthető el. Sorozatos vizsgálatok, kezelések, terápiák néha a z úgynevezett varázslók sem tudnak segíteni. Volt olyan, akikkel minden rendben volt és semmi rendellenesség nem utal arra, hogy nem lehet, de mégis valahogyan onnan fentről valamiért nem nyitják meg a gyönyör kapuját nekik. Saját magánéletem engedett betekintést nyerni egy szülész-nőgyógyász világába, mert ha egy ilyen emberrel kötöd össze az életedet nyilván beszélsz róla otthon is. Sokszor tettem fel a kérdést, hogy ha minden passzol, akkor miért nem adatik meg? Miért nem jön létre az, amit szeretnének? Nyilván voltak válaszok,de egyet megfejtettem magamtól is. Van olyan, hogy hiába a nagy összhang, de nem mondhatja egy orvos, hogy: Kedves Hölgyem! Önök nem illenek össze, lehet, valaki mással azonnal összejönne a gyermekáldás. Ilyet nem mondhat egy orvos, még ha néha ezt is gondolják. Egyszerűen ezeket gondolom úgy, hogy nem egymásnak vannak teremtve. És ez ellen nem tudsz mit tenni. Van a másik, akiknek mindenféle bajuk van, akik bármilyen szörnyű, kellemetlen vizsgálaton is keresztül mennek, de a sok próbálkozás ellenére sem tehetnek mást csak reménykedhetnek. Igen, ott a remény, amit én úgy láttam, hogy voltak nők, akik sosem adják majd fel. És mindeközben én, mint egy királylány gyermek nélkül szemlélődtem, láttam megannyi harcot, kudarcot, szörnyűséget, örömöt, boldogságot rájöttem, hogy csak akkor szüljön egy Nő, ha teljesen felkészült erre a feladatra. Ha érzi, hogy minden porcikájával akarja és képes méltó tisztelettel annak a kis embernek csodálatos édesanyja lenni.

Van egy nagy igazság a földön. Egy nő két dologra képes igazán az életében. Az egyik az, hogy legyen gyereke a másik pedig, hogy nem.