Nagyon makacs ember vagyok bizonyos dolgokban. Mindig agyalok azon, hogy ezt le kell küzdeni, így nem lehet élni, de sosem voltam még képes arra, hogy megtegyem. Most nem jövök azzal, hogy valakiért, mert én senkiért nem akarok megváltozni, ha teszem csak magamért fogom megtenni. Nem szeretem a nagy érzelmeket, mert mindig azt mondja a bölcs "orvos" barátnőm, hogy csak annyit várjak el... És mindig mondom neki, hogy tudom, tudom. Én az a baj, hogy sok mindent elvárok sok mindenkitől. Ez a legnagyobb bajom. De úgy vagyok vele, ha én beleteszem magamat bizonyos dolgokba, akkor más is ezt tegye. Más is "haljon" meg értem. Már egy jó ideje megtanultam nemet mondani. Persze vannak kivételek és lesznek is, akiknek annak ellenére nem tudok, hogy már egy párszor megbántottak. De tényleg jó érzés adni. Tényleg olyan jó, ha látod a másik szemében, hogy örül. Én meg semmi mást nem kérek és nem várok el csak kaphassak már egy kibaszott nagy ölelést valakitől. De nem olyat ami érdekből van. Tudjátok olyat amilyenek a filmekben vannak. Nincsenek taktikák. Csak úgy egy ölelés úgy mélyről. Ez szerintem olyan semmiség. Mindig kérdezi a testvérem, hogy mit szeretnék. Igazából semmit már csak boldog lehessek. Az a 2 év ami a hátam mögött van nem éppen rózsás, de hála volt vagy fél év amikor azt hittem ez az!!! Itt a pokol vége, majd azonnal napokon belül megint a pokol legsötétebb bugyrában fulladtam meg. Mindig ez van, de tudom, hogy csak azért történnek rossz dolgok velem, mert Én legalább feldolgozom valahogyan és megoldom. Az, hogy sok mindent elviszek a hátamon, mert egy gyarló, hazug világban élünk már nem is tűnik fel. De hol van emberek az ölelés, hol van az a szeretet amire vágyunk? Olyan nem létezik? Már csak úgy van szeretet, hogy valamit adni kell érte? Egyébként itt nagy titokban beleszerettem valakibe. Nem tudom, hogy hogyan és azt sem tudom, hogy ez a beleszeretés milyen. Most nem kell szó szerint érteni. Nem is tudom, hogy ki Ő. És ettől jó. Próbálom nem megélni, mert már agyhalott lennék, ha ezt értenem kellene. Ez lesz életemben vagy a nagy dolog vagy az akkora nagy pofon és akkora nagy ütés, hogy ha most nem ébredek fel, akkor talán örökre Csipkerózsika álmát fogom aludni. Ez utóbbira nem gondolok. Olyan zavarban vagyok Tőle. Az a nagy pofám sehol nincsen. Néha előkeresem és odaszólok, aztán meg csak pislákolok. Olyan mintha egy tükörben látnám magamat. Odamondja nekem a magáét és amikor már elérhető lenne az az igen jóóóóóóóó, addigra már el is tűnik. Ilyenek vagyunk mi emberek. csepegtetünk. Olyan élvezettel csinálom ezt, hogy hihetetlen. Néha úgy fáj, hogy azt hiszem abba kellene hagynom ezt az egészet, mert ez felemészt, de imádom a veszélyeket és mindig is a széllel szemben pisiltem. Mindig. És hála a magasságosnak mindig hugyos voltam. :) Valószínű miután makacs vagyok, ezért nem adom fel. Olyan érzésem van néha, hogy egy harcos vagyok és egész életemben harcolok. Lehet elfáradtam, de ugye sosem adom fel. 11 évvel ezelőtt sem adtam fel a halálos ágyamon. Mondjuk ott ha tudom, hogy ezek várnak rám, akkor inkább a halált választom. Egyedül attól nem félek. Egészen 11 évvel ezelőttig nagyon féltem, de azóta minden más lett. Azóta nem félek. Bármikor jöhet, mert bármikor szembe tudok vele nézni, mint amikor ott néztem fele szemben. Sokan félnek tőle, de semmi. Elvisz. Ennyi. Nincs ott már szerintem semmi. de ha megtudom egyszer és sokkal királyabb, mint ez a földi lét, akkor valahogyan majd szólok nektek, hogy tömegesen öljétek meg egymást, mert a legjobb dolog a túlvilág. Szóval imádom a lényét ennek a valakinek. Pedig pont olyan nyers és kendőzetlen mint én, de olyan jó ezt tapasztalni. Olyan szuper érzés, hogy a lelkem szétrugdossa. Olyan jó érzés, mert érzések ezek is csak nem átlagosak- de, hogy lennének átlagosak, ha én magam sem vagyok az. Sosem leszek. Sosem leszek az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése