álARCOSbál

Én szentül meg voltam győződve, hogy az álarc csak a karneválokon szerepel. A legszebben pedig a velencein csillog. Az álarc az olyan dolog, hogy a viselőjét megvédi mindentől. Ezzel szemben ebben a világban egy hazugságot jelent. Mögé bújnak, azt hiszik, hogy ha felveszik, akkor az megvédi őket az igazságtól. Megvédi őket attól, hogy sosem derül ki semmi ebben az életben. Pedig az álarcot csak akkor viselhetjük, ha őszinték vagyunk legalább saját magunkhoz, de csakis abban az eseteben vesszük fel, ha valamit szeretnénk elrejteni. Nem hazugságot, hanem fájdalmat, gyászt. Az álarc nem arra való, hogy bárki viselje és visszaéljen vele. Ekkora álarcosbál amit egyes emberek csinálnak még a velenceit is lekörözi. Mekkora álarcot hordanak egyes emberek, mekkora szeretetet sugároznak  a világnak. Van olyan aki az álarc ellenére is gonosz, de valamiért elhiteti a világgal, hogy ő jóságos. És a világ erre van kiéhezve és elhiszi azt, amiről a lelkük mélyén tudják, hogy hazugság, hogy nem más mint színjáték. De az embereknek bál kell. Izgulni más nyomorúságán, figyelni a másikat, hogy vajon mikor hibázik, látni a másik fájdalmát, szenvedését. És közben az álarc alól figyelgetnek csendben és egy nagy üst mellett állva kavarják azt a bizonyos szart. Egy a szerencséjük. Még! A szar nem csap ki. Az álarc mögött mindenki védett. Nem. Az álarcot pontosan úgy kell viselni, mint minden mást. Viselni kell úgy, mint egy hibát, egy tettet. Az álarc sem véd meg semmitől és követhetünk el hibákat és ezt vannak akik fel is vállalják. Nagyon kevés ember tudja viselni. Éppen ezért ilyen rossz a világ, mert hiába veszik fel az emberek a maszkot, attól még rohadnak, mert sajnos a jellemüktől nem óvja meg ez a parányi kis kiegészítő az életüket. Ezért tanulja meg mindenki viselni a bőrt a képén és így nem kell felvenni az álARCot, hogy ki tudj lépni az utcára.