Alaptábor

Az, hogy a hegyeket csak kevés ember meri megmászni azt tudjuk. Vannak, akik elvéreznek az alaptáborban és vannak, akik végigmennek és ott halnak hősi halált. Van olyan is, aki felmászik és a maga egyszerűségével lejön a másik oldalon. A hegymászók csodálatos emberek valószínűleg. nem ismerek egyet sem, de úgy képzelem, hogy az életem egy nagy hegymászás. Szerintem megállnám a helyemet köztük (is). Szóval én azok közé tartozom, akik nem adják fel az alaptábornál a dolgokat, hanem, ha az életem is múlik rajta de biz' isten, hogy felmászom és lejövök ha be is szarok a másik oldalon. Az emberek többsége nagyon gyáva, és a feladatok és helyzetek elől elmenekülnek és inkább meghalnak az alaptáborban csak ne kelljen küzdeni. De akkor kérdem én? Mi a fenének élnek? Miért hagyják, hogy az életük sivár legyen és monoton? Nem jobb a hegyre mászni? Úgy érzem, hogy a mászás közben nem tudhatjuk, hogy mit hoz a következő lépés és ettől lesz olyan izgalmas. Az, hogy feladjuk már az első szakaszon az azt jelenti, hogy nekünk minden mindegy. Pedig semmit soha nem lehet feladni. Én már csak tudom, hisz 11 éve sem adtam fel. Most halott lennék, de pontosan tudtam már akkor is, hogy én nem lehetek egy koporsóban elföldelve, mert én hősnek születtem. Milyen lenne már, hogy most nem írnék blogot, nem mondanám meg az emberek pofájába, hogy milyenek? És ezt el is várom. Én is kaptam egy nagy arcon csapást pár hónapja és nagyon szégyellem magamat, de valószínű, hogy megérdemeltem, mert rossz voltam és paraszt. De én beismerem és vállalom, hogy a tetteket bizony nagyon komoly következmények követték. Túlélem. Fáj, de nem adhatom fel, mert életre születtünk és csak a végén halhatunk meg. A férfiak többsége nyilván tudom, hogy elsőre megrémül tőlem és azt gondolom, hogy tegye is meg. Nem vagyok egyszerű és soha nem is leszek, de azt hiszem, hogy némely átlagnál sokkal őszintébb, nagyobb lelkem van, mint azt sokan gondolnák. És igen én is sebezhető vagyok csak már nem annyira, mint az átlag. Sőt. Nagyon vigyázom arra, hogy ne sérüljek és elég jól viselem és tartom is magamat hozzá. Az, hogy a férfiak és persze a nők is feladják a harcot a másikért az életben, mert az tényleg sokkal könnyebb út, azt már megszoktam. Megérteni nem fogom, mert harcosnak született mindenki, miután megszületik. Már az magában egy nagyon nagy harc. De persze erre nem emlékszünk. De vajon, akik feladják az életben a harcot és a könnyebb utat választják, azok, hogy a fészkes fenében jöttek át a szülőcsatornán? Gondolom sírva. Én tuti olyan erővel jöttem, hogy itt legyek, hogy azért lettem egy szuperhősNő! :)

Sosem adtam fel semmit az elején. Mindig vártam és tapasztaltam. Utálok úgy ítélkezni, hogy nem másztam vagy 4 tábort meg. Én kiharcolnék mindent, de nyilván a másik embereken is múlik. csak akkor adom fel, ha végkép nem tehetem meg magamért és a másikért sem, hogy harcoljak. Akkor nincs értelme. De higgyétek el, hogy amíg az ember 1% esélyt lát, addig másszon. Az a legveszélyesebb, mert az 1 %-ból lehet 0 is és 100% is. De ezt persze nem tudhatjuk. Csak a végén lesz a megoldás. Én minden esetre akkor is ha ez nem tetszik sokaknak harcolni fogok a női egyenjogúságért, a szerelemért, a tiszteletért, a nőkért, a férfiakért és legfőképpen magamért, mert belőlem csak egy. És nem vagyok pótolható, így nagyon kell magamra vigyázni. És én felmászom a csúcsig és a másik oldalon fogok lejönni, mert én meg tudom mutatni. Vajon te is? Próbálj küzdeni kicsit, hogy sikerüljön. Ha az alaptábort eléred, akkor képes vagy a másik oldalon leszökkenni. Bár lehet ott lesz a legnehezebb, de ha leérsz, akkor leszel valaki. Addig meg csak vergődni fogsz. És akkor meg is halsz. Lélekben mindenképpen.