Csak egyedül

Annyit látjuk, hogy mennyien beszélnek a különböző betegségükről. Itt nem egy náthát értek, hanem egy komolyabb betegségre gondolok. Felvállalják és iszonyatosan nagy erővel lökik a világ elé, hogy ők bizony mennyire kemények és fel kell venni a harcot. Ezzel aztán csak annyi a gondom, hogy ezek az emberek azok, akik belülről olyan félelemmel vannak, hogy szép lassan felemészti őket majd a betegség. Nekem senki ne mondja, hogy ha kiderül, hogy lehet itt a vég, hogy nem szarik be. Nekem is volt ilyen 11 évvel ezelőtt.
Ott ültem félmeztelenül egy hideg ágyon és pontosan mondták, hogy meg fog halni! Emlékszem rá. Ki az a barom ember aki erre ott abban a pillanatban azt mondja, hogy a fenét. Rajtam nem foghat ki semmi. De kifoghat. Rajtam is kifogott. Ès ott összetörtem, és olyan gyenge voltam mint egy fűszál. Igen ott sírtam és ott éreztem, hogy vége mindennek, 24 évesen félmeztelenül itt ülök és belehalok már a puszta gondolatba is, hogy fájdalmaim lesznek, hogy szenvedni fogok. Igen ott éreztem, hogy be vagyok szarva. Rettegtem. Elfoglaltam az ágyamat és tudtam, hogy innen lehet többé nincs kiút. Nem imádkoztam és egyáltalán nem gondolkodtam pozitívan és a döbbenet úrrá lett rajtam. Féltem. Nagyon féltem. Szerettem volna azonnal mindenkitől elbúcsúzni és elmondani, hogy bizony ha bántottam is őket, akkor is szerettem mindenkit és, hogy bocsássanak meg nekem mindent és nyugodt lélekkel meneteljek valami fény felé, valami új helyre. Ott feküdtem és még levegőt sem volt kedvem venni nem, hogy szétkürtölni, hogy beteg vagyok, hogy HALDOKLOM! Ott már senkit nem akartam magam mellett. Ott már csak azt akartam, hogy soha többé senki ne szóljon hozzám. Gyűlöltem mindenkit és utáltam, hogy velem történt ez meg. Utáltam, hogy a családom néz után, hogy utoljára látnak élve. Néztek mindig, mindenki bámult. Az orvosok, a nővérke, a rezidensek, mindenki még a takarítók is. Utáltam mindenkit. Nekem senki nem magyarázhatja meg, hogy mekkora erősség van bennünk. Nincs! Amíg nem éled át semmit nem tudsz, és amíg nincs egy szikra remény, addig nem harcolunk. Én sem tettem. Feküdtem és vártam. Tényleg. Ott vártam fekve, hogy mikor jön a kaszás. És amikor ott rájössz, hogy van egy szikra, akkor kezdesz el kicsit jobban lenni lelkileg. Akkor már van erő, hogy talán felvegyük a harcot. De nem a világ előtt. Egyedül csak magunkban és magunkkal. Nem barátokkal nem az orvossal senkivel. Egyedül vagy. Nem érdekel senkit, főleg nem a sorsot, hogy kikiabálod, hogy ÉN BETEG VAGYOK? DE HISZEK ÉS HARCOLOK.
Senkit nem érdekel és csak egyedül lehetsz győztes.
Nem osztottam meg senkivel. Kevesen tudták. 11 év után tudok kicsit beszélni róla. Egy tévének és egy rádiónak sem tudnék még mai napig sem adni interjút, hogy beszéljek erről, mert igen 11 év után is elszorul a torkom és kicsordul a könnyem, mert féltem és felzaklatott az egész, és mai napig rosszul viselem. Én ezt felvállalom, de azt, hogy kikiáltsam, hogy mindenki pozitív gondolata segített, azt nem! Csak magamnak köszönhetem. Nem kellett senki véleménye és sajnálata sem. Mai napig nem kell. Senkié.
Sosem fognak azok meggyógyulni, akik azzal állnak elő és verik a mellüket, hogy ők bizony meggyógyultak, hogy másokon segíteni akarnak, hogy elmondják a történetüket.
Nem kell. Én senkin nem akarok a saját történetemmel segíteni, mert mindenkinek kötelessége a saját egészségét óvni. Soha senkinek nem kívánom, hogy ilyet átéljen. Azt sem szerettem és mai napig nem szeretem, akik nem voltak betegek és azt mondják, hogy  tudom mit érzel.  Nem. Senki nem tudja, aki nem élt ilyet át. És ne is tudja meg.
Szóval egy jó tanács azoknak, akik kitárulkoznak minden apró részlettel, hogy igen, csendben is le lehet küzdeni a halálos kórt, egy nagyobb betegséget. Csendben is. És akkor igazán sikerülni fog.
És még egy jó tanács sokaknak. Fáj az minden egyes nap, és eszünkben van, csak megtanultunk ezzel együtt élni. Már nem sírok, már nem fáj. Már senkinek nem adnám.  Már az enyém és együtt élek vele a síromig, de már szép az életem és sokkal értékesebb és boldogabb vagyok, mert tudom, hogy milyen értékes az élet...