De annyiszor megmondtam már, hogy sosem megyek bele semmi olyanba, ami nem igazságos és nem őszinte. Nem az én világom ez és távol állnak tőlem a mai modern világ tettei. Nem vagyok prűd. Tudok sok sok mindent, de elővigyázatos vagyok. Nem tudok már fejest ugrani semmiben sem. Sosem gondoltam volna, hogy én aki egy buldózerrel mentem át embereken, hogy én majd egyszer sírni fogok azért, ha azt mondja a barátnőm, hogy bocs ma sem érek rá. Sosem gondoltam volna, amikor a térképről leszaladtam volna meztelenül is akár, hogy én ennyi kétellyel leszek teli és így fogok agyalni minden egyes lépésemen. Hogy majd elfogadom, hogy mennyien használtak ki és, hogy akiknek meg nem segítettem, azoknak kellett volna igazán. Hogy hagytam elúszni sok sok mindent a büszkeségem miatt, hogy sosem gondoltam volna, hogy életem legboldogtalanabb anyák napját kell majd vasárnap átélnem, hogy már cska egy sírhoz tudok kimenni, ami olyan sokat adott, amely ember tudta egy pillantásomból, hogy mi a baj. Sosem értettem, hogy Ő miért tudja. és most ott álltam, hogy mit vegyek neki oda a rideg sírra, hogy mi lesz az, ami majd enyhíti a fájdalmamat. És rájöttem, hogy csak én tudok magamon segíteni, mert sem ő fentről sem senki más nem fog nekem segíteni ebben. Nem rinyálás ez, hanem olyan kemény dolog egy-egy döntést meghozni pillanatok alatt, hogy néha azt érzem már nincs erőm hozzá, aztán mindig van egy másik nap, amely mosolyt tud csalni tényleg az arcomra, ha csak 2 percre de akkor is. És vettem egy tábla csokoládét és azt fogom széttördelni neki oda a sírra, mert tudom, hogy imádta és mint egy gyermek mindig kérdezte, hogy hoztál-e csokikát. Aztán, hogy ki takarítja majd le azt nem tudom, de nem is érdekel. Viszek neki, mert most úgy döntöttem, hogy elengedem, mert tudom, ha most lát száz sebből vérzik értem az Ő kis szíve, hogy itt hagyott és meg sem magyarázta, hogy majd hogyan tovább nekem...
Valószínű azért, mert nekem kell minden egyes lépést megtenni Ő már nem tudja mondani, hogy hogyan és merre meneteljek, hogy úgy legyek boldog, ahogyan őt az én drága nagypapám tette azzá. Sosem gondoltam volna, hogy nagyapám, akin amúgy sosem láttam semmilyen érzelmet, a halála napjáig szerette szép Ilonkámat. Szerette. Tiszta szívből. Nem érdekből nem a testéért nem a szexért. Wahahahaha. Mekkora tabu lehetett az te jó isten akkoriban. Most meg. Most meg már lassan mi sem tudjuk majd, hogy mi az a szex, mert elhidegülten élünk egymás mellett, pedig mennyivel könnyebb lenne őszintén, őszinte érzelmekkel bebújni az ágyba és szeretni. Szeretni úgy, ahogyan a nagypapám szerette azt az áldott jó asszonyt, akit vasárnap végleg elengedek, mert biztosan ő is ezt akarja. Sosem gondoltam volna, hogy a körülöttem lévő lányok, akik keresik a boldogásgot és látszólag úgy néznek ki mint akik boldogak, hogy azok szenvednek csak igazán.
Hát mindenkinek a legszebb éjszakákat, szerelmeket és tiszteletet kívánom és ezt mind azért, mert lassan anyák napja lesz és már sok Nőnek nem adatik meg, hogy ott álljon az óvodában és hallja, hogy drága édesanyám... vagy egyáltalán magát az anyáségot nem ismerheti meg. Most már tudom, hogy milyen, hogy nem mehetek hozzá... már ölelhetem a kicsit megöregedett bőrét, hogy nem szagolhatom az illatát... De tudom, hogy még egyszer érezni fogom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése