Most ugye minden kiderül. Amiről most írok annak a fele nagyon elszomorító. Félig vidéki vagyok. Mondhatnám azt is, hogy paraszt. De a paraszt szót sokan sokféleképpen használják, így mindenkire rábízom, hogy hogyan is értelmezi velem kapcsolatban. Szóval a gyermekkorom 2 csodás embertől a nagyszüleimtől olyan pazar volt, hogy máig sem feledem őket el, és hálával tartozom mindenért nekik. Mindenért amit hordozok magammal, a nagy pofámért, hogy megtanultam sírni, hogy megtanultam harcolni a betegségekkel szemben, hogy még akkor is a mindenük voltam, amikor bizony tettem rosszat is, hogy azt a tojáslevest soha a büdös életben nem felejtem el, amit már vagy a 5. hét kórházi bennfekvésem alkalmával kértem tőlük. Igaz kihánytam, de a legfinomabb volt. Szóval nekik hálával mindenért. És minden percben hiányoznak.
És a történet.
Vidéki nagyszüleim is voltak ám. A nagypapám állítólag, ezt hallomásból tudom, hogy nagyon jó ember volt. Ő volt a motorja mindennek, de még mielőtt megszülettem volna sajnos a sors elvette tőlünk. Én voltam az egyetlen lány unokája. Azt mondják, hogy olyan volt mint apám. Akkor viszont nagyon kemény ember lehetett. Szerintem ő igazán szeretett volna. Valami nyirokmirigy rákja volt és elég hamar elvitte. Kár, hogy nem várt meg. Így maradt egy nagymama és egy dédi. Dédi már akkor 100 éves volt amikorra én visszaemlékszem. Amúgy 99 éves korában hívta magához az Úr. Jó sokáig élt. Igazából nem tudom megítélni a sok eltöltött év elmúltával sem, hogy vajon milyen ember lehetett, de egy biztos, hogy egyedüli lányként én nem voltam a szíve csücske. Anyám azt mondja, hogy de szeretett. Lófaszt. Dédi mindig feketében nyomta. De az akkori 30 fokos melegekben is olyan cuccokat öltött magára, hogy csak lestem óvodás fejjel. Amúgy nem is hívtuk dédinek. Öregmami. Így neveztük. Egyszerűen, mert ő mindig öreg volt. Mi már így ismertük. A fekete surc vagy azt hiszem így hívta az volt a mindene. De olyan szett volta alatta, hogy nem is tudom, hogy bírta a meleget. És akkor jött az ősz hajának a befonása. Minden áldott reggel alaposan megfésülte és laza mozdulattal befonta. Nem emlékszem, hogy az én hajamat bármikor babrálta volna. Amúgy sem vagyok/voltam egy egyszerű lány és azt hiszem gyűlöltem már akkor is a fésűt. Amikor befonta a haját felkontyolta és egy fekete kendővel gondosan eltakarta. Világ életében dolgozott. Azaz igazi falusi asszony volt. Szerintem úgy kapálta a földet, hogy férfiakt is megszégyeníthetett. Volt egy igazi falusi házuk. Iszonyatosan nagy szobákkal, nyári és téli konyhával. Volt egy piros szoba, oda sosem lehetett belépni csak nagy ünnepeken. Piros volt a bútor, gondolom azért hívták így. De amúgy a fal rózsaszín volt. Volt a középső szoba. Ott voltak apámék a testvérével a falon. Úgy ott lógtak, ahogyan szépen fésült hajuk volt és a fényképész lőtt egy fotót róluk. Apám amúgy nagyon jóképű manusz volt. A testvérét nem említem, mert nem érdekel. Az a szoba olyan dísz volt. Ott aludtunk. Nyikorgott minden. Olyan sejtelmes volt. Aztán volt a tv-s szoba. Igen. Már akkor volt a nagyszüleimnek tv-je. Gazdagok voltak. Ott építettük a bunkereket. És volt a veranda. Ott minden rattan bútor volt. Volt fésülködő asztal is. Sokszor nézegettem magamat. Úgy véltem, hogy szép kislány vagyok. És volt az apám anyja. Sosem szeretett. Én sem őt. Érdekes viszonyunk volt. Csak fiú unokák voltak neki. Én voltam az egyedüli lány. Sosem éreztem magam jól ott. A következő volt a menet. Miután a városi nagyszüleim dolgoztak még és a szüleim is, így a vidéki, de jövőben falusinak fogom írni, nagyszülőkhöz vittek le. Amolyan kényszer volt ez, de hát a nyári szüneteket ott kellett töltenünk. Mindig sírtam, hogy nem akarok menni. Senkit nem hatott meg. Már mostani fejjel azt gondolom, hogy minden kibaszott szorongásom alapja ott kezdődött. Mai napig nem szeretem ha olyat kényszerítenek rám amit nem akarok. De hát óvodás koromban nem nagyon volt szavam, hogy én mit szeretnék. Volt már autónk. A falusi és a városi nagyszüleimnek is és nekünk is. De volt, hogy vonattal mentünk. Tiszalúc olyan messzinek tűnt, mint mikor a dublini géppel repültem. Azt hittem, hogy órákra van a várostól. Ha vonattal mentünk és leszálltunk az állomáson, akkor beton kockákon lépkedtem a nagyszülőkig. Sosem felejtem el, hogy mindig arra gondoltam, hogy de jó lenne ha egy éjszaka alatt elmúlna a nyár, hogy azonnal otthon legyek. Sosem telt egy pillanat alatt. Nem tudom, hogy tesóm mit gondol erről a korszakról, de nekem pokoli nyaralás volt. Mikor megérkeztünk a szokásos duma: jók legyetek, szót kell fogadni. Mindig bólogattam. És mindig azt vártam, hogy mikor csapódik egy kocsi ajtaja és mikor jön értem valaki, aki megment és haza szállít. Ritka volt. Aztán persze jöttek a bajuszos rohadt puszik. Meg, hogy gyere ide nagyikához meg a többi. Aztán persze beletörődtem. Annyi szépsége volt a falusi nyaralásnak, hogy imádtam a mák ültetvény között szaladgálni, imádtam a kukoricásban játszani, imádtam a pince tetejére felszaladni, mert olyan magasnak tűnt és olyan hősnek éreztem magamat. Másztam a cseresznye fára is, szedtem büszkét, ribizlit és mászkáltam a tyúkok között is. Imádtam amikor a kacsát tömte nagyanyám. De csak azért mert tudtam, hogy enyém lesz a hízott kacsamáj. Mai napig nagyon szeretem. Apámnak sokat jelentett az otthona. A nagyapját nagyon szerette. Voltak nagy családi összejövetelek. Az utcában laktak rokonok is. Szinte mindenki rokon volt egy bizonyos kilométeren belül. Igazi falusi utca volt. A pap úgy járt hozzán mint egy brazil szappanoperában. Nagyanyám nagy református volt. Már a harangozásról tudta, hogy ki halt meg. Lehet valami mágus volt. :) Mindig ment a templomba. nekünk is menni kellett. Minden evésnél, alvásnál imádkoztunk. Mondjuk ezért az egy dologért hálás vagyok neki, hogy megtanultam imádkozni. Nem vált káromra, pedig akkor gyerekként azt hittem, és vallottam, hogy ez a világ legostobább dolga. Ma már tudom, hogy hinni kell. De akkor utáltam. Voltak unokatestvérek is velünk. Utáltam őket. Mai napig is. Egyszerűen buta parasztok. Tényleg azok. Nem túlzok. Egyszerű prolik. A nagymamám nem szerette az anyámat. Valamiért nem őt szánta apámnak, de azt hiszem, hogy apám a legcsodálatosabb anyóst és apóst kapta az anyámmal. Náluk csodálatosabb embereket talán már nem fogok ismerni egy pár barátnőmön kívül és pár olyan emberen kívül, akik a közösségi oldalamon ismerőseim. Vannak csodák köztük is. Jó, hogy ők lettek végül a nagyszüleim. Meghatározta a falusi nyaralás az életemet. Megtanultam, hogy ég és föld a falusi ember és a városi ember mentalitása. A falusiak tényleg egyszerűek. Nem bántásként mondom és nem nézem le őket, de minden szempontból azok. Érzelmileg, agyilag, kinézetileg. Míg a városi nagyszüleimnek voltak érzéseik és ki is mutatták, addig a másik nagyanyáimnak semmi. Mondjuk így talán jobb is. Minket, hogy anyám volt az anyánk nem is nagyon szeretett. Azt mondta anyám, hogy de biztos szeretett. Mondtam is neki, hogy a nagy lófaszt. De nem fáj amúgy. Voltak más unokái is, akik szintén falusiak és tényleg jobban passzoltak hozzá. Ugyanolyan mentalitással voltak. Egyszerűek. Csak egy dolgot sajnálok. A falusi nagypapámat nem ismerhettem. Ő nagyon okos ember volt és igaz is. Ami egy falusi emberbe belefér az a falusi rokonaimban benne van. A rosszindulat, a pletyka, a szerencsétlenség. Amikor beteg lettem 11 évvel ezelőtt nekik semmit nem mondtunk. Titkoltuk. Úgy sem értették volna meg, hogy mi ez és, hogy haldoklom. És amúgy sem kell senkinek a részvéte és sajnálata. És amúgy is egy olyan betegségem volt, ami még az intelligens embereket is meginogtatta érzéseikben felém. Ők egyszerűek és amúgy sem tartozott rájuk. A gyerekkorom virágait szerettem. Imádtam letépkedni a tátikát és imádtam ahogyan ordított rám a nagyanyám. De megütni sosem ütött szerintem meg, vagy nem emlékszem rá. Azt hiszem azt nem merte volna megtenni. A hortenziát is imádtam. Mai napig szeretem. Szerettem nézni ahogyan a krumpli bogarak másztak fel a falon. Számolgattam őket. Szerettem a frissen sütött kalács illatát, szerettem ahogyan a bögrében reggel a teában kavargattam a kanalat és annak volt egy gyönyörű hangja. Szerettem amikor megrakták a tüzet és hallottam a tűz ropogását. Volt sparhelt is. Mennyi minden megfőtt és sült rajta. Nem volt még gáz sem. Sosem érttem, hogy otthon a városban miért van csak úgy meleg. Anyáék nem raknak tűzet. :) Idővel mindenre rájöttem. Imádtam a szandálomat zoknival felvenni és a térdzoknit letekerni, mert szerintem az menő volt.
Rájöttem, hogy gyermekként megtörtem, mert egy olyan helyen kellett lennem ahol nem szerettek, ahol lelkileg bántottak, ami miatt az anyámmal végleg úgy ahogyan nem jutottunk egyről a kettőre. Hogy több éjjel imádkoztam, hogy egyszer ne kelljen többé jönni, hogy az álmatlan éjszakákat túléljem, hogy egy jó volt, hogy Jocikával lehettem, aki persze mindentől megóvott. 33 év kellett, hogy ezt kimondjam, de már nem félek semmitől és senkitől, hogy mit fog szólni. Életem legrosszabb nyarai voltak és gyűlöltem gyermekként, hogy szomorú vagyok. De amikor megállt a piros 1200-es Lada, akkor tudtam, hogy jó helyen leszek. Akkor jött a nagyapám értem. Akkor tudtam, hogy a városi világ jön, ahol szeretnek, ahol hiába vagyunk sokkal többen unokák én és Jocika vagyunk a legfontosabbak, ahol nem kellett rettegni, mert minden percet imádtam, ahol végre illatok voltak, ahol ölelés volt, ahol igazi szeretet járta be a lakás minden zugát. Nem emlékszem már semmilyen módon a falusi nagyszülőkre. Nem is akarok. Már a múlt, és ahogyan szoktam mondani, csak a szépre kell emlékezni. Már csak ezt teszem.
Emlékezem arra, hogy voltak hosszú, magányos, sírós kislányként megélt nyaraim, de most már nincsenek. Emlékszem a természetre a kóbor macskákra, a tyúkokra, a madarakra, a virágokra...
Egy valamit megtanultam a mai napig. A falusiak falusiak. Más mentalitással. És ezt így kell elfogadni.
/ A képen én vagyok 4 évesen. /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése