Segélykiáltás

Hónapok óta gondolkodtam, hogy leírjam a saját történetemet, amivel csak annyi lenne a közlendőm, hogy ha egyszer is átélted, nem kell szégyenkezned, mert inkább sírj a pszichológusnál míg lehet, és nehogy eljuss a nevetésig a pszichiátrián.
Biztos vagyok benne, hogy 12 éve tört meg bennem valami, de kiteljesedni csak mostanra tudott. 2 éve, hogy gyógyult vagyok és minden erőmmel segítek azokon akik ebben szenvednek. Mindig is egy nagy nevetős nő voltam. Imádtam az életet. Mindenem megvan. Azt hiszem, hogy egy dolog hiányzott az életemből az pedig a szeretet. Most biztosan felhördülnek a családom tagjai, de az amit kaptam, kapok az egyenlő a nagy nullával. De nem keresem az okokat és nem hibáztatok senkit sem, hogy olyan állapotba kerültem amiben amúgy nagyon sokan vannak. Magyarországon a depresszió és a pánikbetegség nem túl előnyös helyen van. Minden 2. ember küzd valamiféle szorongással. Világ életemben egy harcos voltam és imádtam felül lenni, felül kerekedni mindenen és a fiatal éveimet is imádtam aktívan élni. Úgy is tettem. Aztán a felnőtté válás küszöbén pontosan az érettségi banketten tört rám az első roham. Fogalmunk sem volt, hogy mi ez, és nyilván a szüleim egy jókora hisztinek vélték. Mert ugye nekem semmi sem jó. Mai napig hallom azokat a mondatokat, de már kezelem őket és amúgy sem élek a múltban, mert felesleges. Aztán még többször éreztem fulladást, rémálmokat, szorongást és egyéb szarságokat ami ezzel jár. Évekig szenvedtem legbelül, mert a környezetem leszarta, hogy mi ez. Hiszti egy lánytól, akinek mindene megvan. Viseltem titokban ezt a szart a vállamon. Aztán persze 12 éve amikor majdnem meghaltam, kiderült, hogy nem is hisztiztem. Minden orvos azt mondta, hogy semmi bajom nincsen. Aztán persze kiderült, hogy meg fogok halni. Amit szerencsére túléltem és önfeledten, boldogan éltem a napjaimat, igaz kicsit alacsonyabb intenzitással, de hát örültem, hogy élek. 1 év telt el amikor éjjel egy olyan rosszullétre ébredtem, hogy fekve elájultam. Megszólalni sem tudtam. Tétlenül feküdtem és egy szó sem jött ki  az ajkamon. Miután ez sokszor előfordult egy alkalommal orvost hívtak hozzám, azt mondta, hogy pánik. Apánál olyan nem létezik. Akkor semmi baja. Mindig azt hallottam, hogy szedd össze magadat. Ment kb. évekig. Mások előtt leplezve, hogy minden forog velem, elhányom magamat, ver a szívem, sírok titokban, rosszul vagyok. Sosem tudtam elmondani, hogy mit érzek. Rosszul voltam. Voltak pillanatok amikor azt hittem megbolondulok és nincs realitásom. Azokban a pillanatokban nem is volt. A húszas éveimet tette tönkre, bár már nem cserélnék senkivel sem, mert ez az én utam, de egy biztos, hogy segíteni kell azokon, akik ebben szenvednek, mert a mindennapokat teheti pokollá. Egy szerencsém volt, hogy jó körülmények között élek és feküdhettem az ágyban hónapokon keresztül. Amikor nem láttak az ágyba süppedve vártam, hogy mikor jön a roham. És vártam, hogy újabb és újabb mikor fog jönni. Aztán amikor valaki a közelemben volt, megjátszottam, hogy iszonyatosan jól vagyok és élem a huszonévesek szuper éveit, mint mások. Az a lány, aki addig a térképről le tudott volna futni, egyszerre lett egy roncs. Aztán erőt vettem magamon és pár évig elég jól voltam. Kiegyensúlyozott élet, jó párkapcsolat, szerelem, kalandok, utazás, boldogság. És voltam akkor barom, hogy elhittem: meggyógyultam. Elhittem, hogy minden rendben van. Látszat volt, mint ahogyan a kapcsolatom is és az életem. Minden egy kirakat volt. Jól voltam, mert tudtam, hogy a másik felem megmenti az életemet, ha baj van, mert ez a szakmája. Biztonságban voltam. Elhittem. pedig csak biztonság volt. Semmi mást nem akartam, csak biztonságot. Elértem, de jobban nem voltam. Hazudtam magamnak, hogy jól vagyok, pedig égbe kiáltó bajom volt. Pánikbeteg voltam. Szorongtam folyamatosan akkor is. Aztán a kártyavár összeomlott. 2 helyről éreztem, hogy szeretnek és azt sem tudtam, hogy mire vágyok. Majd egy harmadik helyről vártam, hogy szeressen, de annak meg én tettem pokollá az életét. Azóta is utál és meg is értem. Mindenbe kapaszkodtam. Majd 2 évvel ezelőtt már csont soványra fogyva, sehova nem mozdultam ki. Csak a látszatot tartottam fent. Semmi más nem érdekelt, csak, hogy ne jöjjenek a rohamok. A nap 24 órájából 20-at rohamoztam. Ájultam, hánytam, reszkettem, sírtam, verejtékeztem, fulladtam és közben az életem egy penge élen éltem. napról napra húzott be az ár. Már a környezetem sem értette és megijedtek. Minden áldott napot csak túléltem. Semmit nem akartam. Annyit szerettem volna, hogy ne legyek rosszul. Az ajtón nem mertem kilépni, ha mégis megtettem, akkor vagy valakivel, vagy rögtön összeomlottam. És akkor a családom ott állt és könyörögve kérték, hogy mondjam meg hogyan segítsenek rajtam. 50 kilósan iszonyatosan jól állt rajtam minden. De amikor belenéztem a tükörbe, tudtam, hogy csak haldoklom, túlélek. Roppant nem vonzottam a tekinteteket. A férfiak észre sem vettek. Mondjuk egy porcikám sem kívánta volna, hogy valaki, valaha így lásson. Hát minden látszatot fenn kellett tartani. Mindenhova elvittek. Minden misztikus dologgal próbálták az életemet helyre
hozni. Természetgyógyász, homeopata, kineziológia, ilyen-olyan füvek, pszichológus stb. Már a csillagokat is lehozták nekem, de semmi nem segített. Jöttek a rohamok óránként. Ha volt egy jó napom, ami abból állt, hogy csak 3 óránként volt rohamom, akkor már örültem. Imádtam, hogy a 34-es méret jó rám és a gyermek osztályon is találok jó cuccokat. Minden vásárlásnál csak 10 percet örültem, mert tudtam, hogy bármit veszek az a szekrényben fog állni, mert én ugyan nem tudok kimozdulni, mert megöl a pánik. Egy bevásárlóközpontba, de még az udvarra sem mertem kimenni, mert olyan borzalmas rosszullétek gyötörtek, hogy az udvarunkon elhánytam magamat és csúszva-mászva tértem be a házba. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen szörny állapot az én életembe beférkőzhet. Megtette. Kérdezés nélkül jött. Gyűlöltem magamat és azon töprengtem, hogy ha egy halálos betegséget túlélek, akkor ez miért fog ki rajtam? Mert egy gyenge, szar alak vagyok? Nem. Egyszerűen olyan élethelyzetet teremtettem amivel nem tudtam mit kezdeni. Belesodródtam és nem találtam a helyes utat. iszonyatosan féltem, hogy gyógyszert kell szednem. Forgott velem minden már naponta, amikor egy vasárnap megint orvos látott, aki ismert és megfogta a kezemet. Jól ismert régről és azt mondta, hogy: nem szenvedhetsz tovább. Nincs már más csak a pszichiáter és a gyógyszer. Rászedtem magamat és kerestem egy magánrendelést, mert ma Magyarországon, ha valakinek pszichés baja van, akkor azt mondják, hogy bolond. Nem. Azok bolondok, akik  ezt mondják. A testvérem úgy nézett mint egy bolondot, hogy hogy lehet így élni? Hogy mi a fasz bajod van? Hát az, hogy míg mások nem találkoztak ezzel a szarral, én a pokolt járom már vagy 20 éve. Mert amúgy 20 éve volt az első, de akkor hallani sem akartak erről. A testvérem egy percig sem hiszi szerintem még most sem, hogy annyi kétely és kérdés van bennem mindennel kapcsolatban, hogy ezért lettem ilyen, Szorongtam mindentől. Egy lépést megtételétől is féltem. Elmentem az orvoshoz. 2 órát voltam ott. Leültem. 2 órán át ontottam a szart az orvosra. Sírtam, zokogtam és könyörögve kértem, hogy segítsen. Miközben amúgy küzdöttem, elvesztettem az első pokoli hónapjaimban a nagymamámat. Már nem tudtam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy beteg vagyok és nem láthatja, hogy omlok össze. Miután a temetésén ordítottam, hogy nem bírom, akkor tudatosult bennem, hogy szükségem van a segítségre. Az orvos sok mindent kérdezett tőlem. Mindenre csak sírtam. Mondtam, hogy bármit beszedek csak segítsen visszakapni a régi életemet. Nem telepedett rám, értette, hogy mit akarok. Élni. Semmi más nem volt bennem, csak, hogy élhessek. Nem aludni akartam. Élni. Mondtam, hogy ne szedáljon le, mert szeretnék boldog lenni, de tudom, hogy én is kellek. Felírta a gyógyszert. A szervezetemnek alkalmazkodni kellett a gyógyszerhez, így fokozatos adagokban kezdtem el szedni. Egy gyógyszert írt fel. Egy negyed tablettával kezdtük. Amikor itthon voltam este bevettem és tudtam, hogy ettől csak jobban leszek. Már annyira ki voltam merülve, hogy elaludtam. Hitem volt. Erős hitem. Reggel mikor felkeltem jól voltam. Aztán fél óra múlva jött megint a szar. ROHAM! Mit adott ez, hogy szarul vagyok még mindig? Elmondta, hogy kell vagy 10 nap míg hatni fog. Most azonnal akartam jól lenni. Varászütésre. Felhívtam sírva, zokogva, hogy rosszul vagyok!!!! Mondta, hogy tudja. :) Majd jól leszek. Megint elmondta, hogy 10 nap körülbelül. Úgy vártam a 10 napot mint a messiást. Ahogyan megbeszéltük, beszámoltam mindenről. Mentem kontrollra. Kicsit jobban voltam. Aztán teltek a hetek és éltem. Egyedül közlekedtem, lett életem. napi egy gyógyszer. Tudom, hogy ha placebót szednék, akkor is jól lennék. Nem akarok placebót. Hitem lett az orvosomba. Pontosan olyan ő nekem, mint egy fogorvos vagy nőgyógyász. Mindenkinek kellene lennie pszichiáterének. 2 éve lesz, hogy jól vagyok. Most leszokóban a gyógyszerről, mert már olyan jó az életem, hogy képes leszek majd enélkül élni. Ha esetleg visszatér, akkor szedem újra. És akkor mi van? Egy tabletta. Minden napomat imádom, szeretek élni, szeretem az esőt, a ködöt, a rohadt 40 fokos meleget, szeretek dolgozni, színezni, élni, élni, élni. Pedig semmi nem változott meg, csak boldog lettem, mert valaki megmutatta, hogy van kiút. Tudom, hogy most sokan nevetnek, hogy mi a szar az, hogy pánik. Soha senkinek nem kívánom, mert a pokolba nyom le. Soha nem tudhatod, hogy mikor tör rád és elképzelésed sincs, hogy miről írok ha nem voltál ebben a cipőben. Jó cipőkben járok, jó ruhákban, de most már boldogan. Minden nap nevetek órákat,  megértek másokat és szeretném ha mindenki a környezete felé fordulna, segítene, szeretne, ölelne, mosolyt adna. Semmi másra nem kell időt fordítani, csak, hogy meglássuk ha baj van mellettünk. Nálam senki nem vette észre, csak akiknek mondtam, de tétlenül álltak.
Hogy mi lett a hátrányom? Azt is elmondom.
54 kilós csinos 172 cm magas csaj voltam. Most 20 kilóval vagyok több, de nem rohadt dagadt, mert nagyon csinos vagyok most is, NŐ lettem. És szeretem magamat, sokkal jobban, mint soványan. Minden áldott nap mosoly van az arcomon, és remélem ez az örök mosoly. a nagymamámat igaz elveszítettem, de most már tudom, hogy azért, mert fel kellett nőnöm. Érhet trauma, bánat, de már mindennel megbirkózom és a jót vonom le belőle. Bánthatnak, utálhatnak, irigyelhetnek. Én már jól vagyok. Mindenkinek jól kell élni és örülni minden egyes percnek. A pánik egy állapot amit kikiáltani kell nem elhallgatni, mert akkor nem birkózol meg vele. Kiáltani kell a segítségért.
3x volt rohamom a 2 év alatt. Kezelem, nem félek tőle. Ő az enyém, de nem uralkodik rajtam. Most elkezdtem egy változást. Lefogyok. Étvágyam lett és ettem is. Most megmutatom, hogy mire képes az ember, ha elhatározza változni akar. 15 kilótól fogok megszabadulni. Nem leszek olyan sovány mint régen, de ragyogni fogok.
Elárulok egy titkot. Amikor ezt írtam voltak könnycseppek az arcomon. Az örömtől, hogy jól vagyok, hogy boldog vagyok, hogy irigyek sokan rám, mert van munkám, hogy csodálatos barátaim vannak, akik néha hibáznak, de hibákkal együtt örülhetünk egy új napnak.
Vigyázzatok egymásra.