Telefon

Mindennapi használatunk. De ma valahogyan olyan nehezemre esett tárcsázni azt a bizonyos számot. Úgy éreztem, hogy lebénulok. Fogtam a kezemben és tudtam, hogy most meg kell tennem. Most tárcsáznom kell, mert segítség kell Tőle. Tőle, aki az életemet tette tönkre, mert szeretett és egyben elhagyott. Izzadtam, mint a ló. Remegtem, a gyomrom felfordul, mert semmi kedvem még hallani sem azt a hangot, de hát kellett az a fránya segítség. Tárcsáztam. Már amikor kicsöngött éreztem, hogy megannyi érzelem feltör majd és nagyon szar napom lesz. Hiába mondjuk, hogy vannak fejezetek az életünkben és azokat le kell zárni. Mondhatjuk, de mindenkire emlékezünk és feltörnek az érzelmek, amikor eljön a pillanat amikor kommunikálni kell velük. Hazudik az az ember, aki azt mondja, hogy egyik volt szerelmét is elfelejtette. dehogy felejtjük el. Dehogy. Hát ott élnek velünk a lelkünkben és a megfelelő helyre vannak rakva, de amikor a közelben vannak, akkor igenis feltör az emlék, ami persze nagyon természetes. Vannak rossz emlékek és vannak jók is. Most nekem egy jó sem jutott eszembe, mert úgy fájt évekig, hogy azt hittem, hogy belehalok. Szóval csörgött. Felvette. Persze tudom, hogy látja, hogy én hívom, de már minden hivatalos. Szörnyű ez, amikor voltak idők és természetes volt, hogy Teckó hívja, hogy az hívja, aki rajongásig szereti, akiért úgy odavan és akit úgy szeret szerelemmel. Persze ezt a szerelmet a sárkány elvette tőlünk, de tényleg azt akarom, hogy ő legyen a világ legboldogabb férfija. Legyen az, ha már én nem szerethetem és próbálja meg az a másik úgy szeretni ahogyan én szerettem. Nem fog neki menni, de hajrá. Sok sikert. Szóval felvette. Igen tessék. Mondom elcsukló hangon, hogy itt Én. Ki a lófasz lenne, ha nem én. Csak én. Hallom a remegést a vonal másik végén, de a kimértséget is. Elhadarom, hogy mit szeretnék. És azonnal jön a válasz, hogy természetesen. Tudom, hogy mindig segít és tudom, hogy ha nagy bajom lenne akkor jönne, rohanna. Érzem. Bár inkább nem nagyon szeretnék balesetet szenvedni, mert biztos vagyok benne, hogy ott az osztályon az asztalon halnék szörnyet, hogy az az ember rakja össze a csontjaimat, akit mindenki szeret és nagyra tartanak és olyan nagyszerű orvos, hogy mindenki csak jót tud mondani róla. Én is. Már én is csak jót, pedig volt idő mikor ordítottam vele és pont leszartam, hogy ki ő ebben a városban, mert nekem a szerelmem volt. Most is úriember, de hát már az életkora is olyan gyönyörű. Öregszik, de olyan szépen, hogy el sem hiszem. Láttam egy párszor, de csak titokban. Véletlenül. Tényleg úgy volt. Jó volt látni. Szóval megköszöntem és a szívem szakadt meg. Kitalálhatnám, hogy van valami traumás bajom, de hát tudja, hogy a legjobb barim egy nagyon jó kollégája és hát ő is elláthat. Jó lenne ha a nagy tudásával és lelkével csak úgy feküdhetnék egy asztalon és ő csak nézne, csendben, mint régen ahogyan nézte amikor alszom. Tudom, hogy imádott nézni. Imádtam mikor kisebb szarságokat eltávolított a testemről és én ordítottam közben, hogy meghalok. És kacagott, hogy milyen fosos vagyok. Mindig óvott és féltett. Imádta amikor szökkenek és remélem, hogy neki is eszébe jutnak ezek az évek. Remélem, hogy ott ülök a szíve csücskében és bár nagyon bántottam az utolsó időkben, és nagyon haragudtam rá, de mára megbocsájtottam és még mindig tiszta szívvel szeretem, mert az életem része volt. Férfi volt. Én meg mellette ha csak egy darabig, de Nő voltam. És nagyon jó volt.