Sokan sokféleképpen fejezik ki az érzelmeiket. Viszont sokan elbeszélnek a másik mellett. Soha nem szerettem ha valaki nem veszi észre amit írok, amit mondok. Úgy érzem, hogy egyáltalán nem is figyel rám az illető és értéktelennek érezem magamat az ilyen helyzetekben. Tudom, hogy az emberek nem szeretik, ha kérdeznek és pláne nem, ha vélemény is van a másik féltől. Nem értem, hogy az emberek miért hagyják a gondolataikat figyelmen kívül? Miért nem szeretnek beszélgetni? Mi az a gátlás ami ott ül az emberek lelkén, hogy nem nyílnak meg a másik előtt? Az ember a szóból ért, legyen az rossz vagy jó. A jót éppen úgy ki lehet és ki is kell mondani, mint a rosszat. Jól is néznék ki, hogy nem mondtam volna még életemben ki semmit sem. Most valószínűleg egy elmegyógyintézetben élnék. Azért van a szánk, hogy beszéljünk, hogy minden érzést kimondjuk, hogy ha valami rossz nekünk, akkor azt közöljük. Nem élhetünk úgy a másik mellett, hogy egy szót sem mondunk ki ami bánt vagy éppen tökéletessé teszi az életünket. Saját magának a rabja az, aki nem beszél. Az ember pedig ha magának a rabja, akkor a legmagányosabb. Mindenképpen kell lenni az életünkben egy olyan személynek, akivel mindent megbeszélhetünk. Ez lehet a barátunk/szerelmünk/testvérünk. Bárki. Bárki, aki meghallgat, aki őszintén szeret és őszintén is fog támaszod lenni. Ha nincs ilyen, akkor menj el egy pszichológushoz. Benne biztosan nem fogsz csalódni, de vannak barátságok amik köttettek az életben és biztos alapokon állnak. Hinni kell benne, hogy létezik. Mindenképpen beszélni kell arról ami bennünk van, mert az ember lelke nem mindent bír el. Nem biztos, hogy egyedül feldolgozható a feldolgozhatatlan, nem hiszem, hogy megoldható a megoldhatatlan, ha nincs mellettünk valaki, akivel beszélhetünk, akinek kimondhatjuk még akkor is ha az fáj. Tudom, hogy házasságok, kapcsolatok, családok élnek némán egymás mellett és közben omlanak össze legbelül. Nem biztos, hogy a másik érzi a rezgéseinket, nem biztos, hogy úgy éli meg a boldogságot, ahogyan mi. Ilyen az amikor a szexualitás megáll egy ponton, mert a két félnek lövése sincsen, hogy mit szeret másik. Megélik a pillanatokat, de igazából nem, azt sem tudják, hogy mi jó a másiknak. Ha nem mondod, hogy mit szeretnél, nem biztos, hogy a másik fél fogni tudja majd a te rezgéseidet. Tudom, hogy könnyen beszélek, mert nekem aztán nem nyomja semmi a lelkemet, mert éppen abban a pillanatban mondom oda a másiknak, amikor ott a helye. Nekem is van lelkem és én is szoktam pár napot gondolkodni jobb esetben, hogy hogyan tálaljak bármit is. De miután valami dél-olasz vérrel és a török magabiztossággal fűtött vérem van, így nagyon sokszor nem is gondolkodom, mert azonnal mondom amit gondolok. Nem hiszem, hogy a másiknak ettől félni kell, mert az ember azt tegye amit szeret és amire vágyik. A csend nem lehet barátja senkinek sem. Az magánynak hívjuk. És a magánytól semmi nem rosszabb. Az ölelés, a szeretet, a beszéd, a nevetés, a mosoly csak akkor jön a másikból, ha nincs csend körülötte. A csend lehet kínos is, és lehet nagyszerű. Életemben egyszer tapasztaltam meg egy betonrengetegen ülve, hogy a csend igenis beszédes bizonyos emberek között. Sokkal többet mond, mint egy szó. De ezt csak kevesen élhetik meg. Viszont aki megéli, az fel sem foghatja, hogy mekkora szerencse birtokában van. Ha nem beszélsz, elbeszélsz a másik mellett és valójában megbántod. Megbántod azzal, hogy lenne mondanivalód, de megőrzöd magadnak. Önző vagy. Minden szónak könnyen megy a kimondása. Tudom, hogy az emberek többsége fél, hogy kimondja: szeretlek, imádlak, hiányzol. utállak. Viszont te vagy a gazdagabb, ha megteszed és kimondod. A másik majd kezd vele valamit, de a te szavad a szent. És nem a másiknak. Magadnak. Mert csak te tudhatod, hogy érzel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése