2018. január 19., péntek

Nincs mit tovább tennem... meggyógyultál.




15 éve volt. Ahogyan pakolom most a bőröndöt eszembe jut, hogy akkor nem én pakoltam a bőröndöt. Már nem is emlékszem, hogy ki csinálta, de gondolom az apám. Sok mindenem volt abban a szobában 18 hétig. Emlékek, szomorúság, fájdalom, barátság, könnyek, nevetés, halk sóhajok és minden ami akkor abba a 18 hét minden rezzenésébe belefért. Minden percére pontosan emlékszem. Míg élek nem lesz nap, hogy ne jusson eszembe, de már minden más alapokra helyeződött. Mindig eszemben lesz, de tudom, hogy azoktól a napoktól lettem az, aki most vagyok és megtörhetetlen. Mikor az első percben megláttam az orvosomat abban a pillanatban tudtam, hogy valami minket egy életre össze fog kötni. Az első percben tudtam, hogy Szíriáról csak a szép és a jó fog eszembe jutni. Az fog eszembe jutni, hogy itt van egy ember, aki azt sem tudja, hogy ki vagyok és minden porcikájával arra fog törekedni, hogy engem meggyógyítson. Szíriából jött. Remélem miattam. :) Nem barátkozott, de tudtam, hogy ő lesz az, akinek a kezében van az életem. Az életem minden egyes perce, fájdalma, rossza. Tudtam, hogy csak benne és magamban bízhatok és senki másban nem. Sem a családomban sem a jó istenben. Csak mi ketten voltunk. Ő és én. Nem hazudott sosem nekem. Mindent tudni akartam és így elmondta, hogy olyan súlyos az állapotom, hogy nem biztos, hogy meg tudja menteni az életemet. 24 éves voltam. Még csak 24. Arra gondoltam, hogy igazából semmit nem tapasztaltam meg az életben, de ha ő ezt mondja, akkor elfogadom. Miután a kezében volt az életem nem tehettem mást. Mindent úgy csináltam ahogyan mondta. Feküdnöm kellett. Semmi mást nem tehettem csak feküdtem. Nyárból ősz lett, őszből tél és eljött a mai nap. De míg ez elérkezett 15 év telt el. Minden percét szerettem most már. Így visszagondolva jobb, hogy én kaptam ezt a keresztet, mert kibírtam. Más tudom és hiszem, hogy belehalt volna. Kaptam egy keresztet, amit csak az ért meg, aki kap egy ilyet. Nekem senki ne mondja, hogy tudja mit érzek és éreztem. Dehogy tudja az átlag. Mit tudhatna bárki is azokról a napokról, amikor egyedül vagy a betegségeddel és fekszel egy ágyon súlyos hónapokat. Minden áldott nap vártam, hogy reggel legyen. 3 napig úgy terveztem, hogy meghalok. Akkor itt és most ez legyen, ez az utam, de ne legyenek fájdalmaim. Semmi ne fájjon már. 3 kemény nap után, ahogyan vártam a halált, rájöttem, hogy ez sem megy könnyen, ahogyan semmi nem megy az életben karikacsapásra. Mindig azt hittem gyermekkoromban, hogy a halál a legkönnyebb dolog az életünkben. Láttam, hogy a 99 éves dédnagyanyám csak elaludt. Nem is haldoklott. Mondjuk a dunyhában feküdt, abban, hogy lehet szarul lenni? Puha, kellemes, meleg. Mindig azt hittem ilyen könnyű lesz a halál. Azt nem gondoltam volna, hogy elég hamar megcsap a szele, de ma már mindent és mindenkit másképpen látok. Már senki és semmi nem érdekel. Ahol tudok segítek, de már csal korlátozottan. Már semmi nem számít. Sem pletyka, sem bántás, sem rosszindulat, se átok. Rajtam már semmi nem fog és tudjátok miért? Mert kaptam még egy esélyt. Január mindig a legszebb hónap lesz. Igaz még sárga voltam 15 éve és nagyon viszkettem, de elengedett, mert nem tudott az életemhez többet tenni. Azt mondta az utamra bocsájt. Akkor még nem tudtam, hogy hason fekve 24 órát fogok sírni a saját ágyamban, hogy nem fogok emlékezni arra, hogy aznap kik voltak nálunk, hogy lássanak.. élek. Mindig mondták, hogy milyen erős vagyok, sosem sírok. Dehogy vagyok az. Minden áldott nap sírtam. Éjjel. Magamnak. Senki ne lássa, hogy sírok. Nagymamám azt mondta egyszer, hogy csak a zuhany alatt lehet sírni, mert azt senki nem látja. Betartottam. És miért? Mert nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. Nem akartam, hogy azt higgyék feladtam, hogy nem harcolok az életemért. Csendben tettem. Akkor még nem volt ilyen közösségi média, nem volt kirakat ahova kitehettem volna, hogy hahó beteg vagyok, vagy éppen megírhattam volna, hogy a halálos ágyamon fekszem a 3-as kórteremben.  Talán jobb is, hogy ez akkor volt, mert csak én voltam és az orvosom. Mindenki hozzátett a napjaimhoz még a takarítónő is. Szerettem őt is. Mindenkit. Szerettem amikor bejött az orvosom és leült mellém, hogy hitt bennem és magában is. Szerettem ahogyan meleg volt, ahogyan őszbe költözött minden, szerettem, hogy köd lett és tél. Mai napig tudom, hogy bármilyen az idő, nekem boldognak kell lennem. Nem mindennap megy. Dehogy megy mindennap, de törekszem. Törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a napokból, hogy lehetőleg több nevetésem legyen, mint sírásom. Már nem mindig sírok a zuhany alatt. Már merem mondani amit érzek, már merek sírni a barátaim előtt, már kimondom, hogy nincs szükségem dolgokra, már tudom, hogy kik lettek az igazi barátaim, az életem részei. Már azt is megtanultam, hogy a pohár félig teli van. Már tudom, hogy a pánikbetegség nem halálos és pontosan úgy lehet nevetni rajta, mint egy vicces filmen. Tudom, hogy nem rémisztő és tudom, hogy lehet és kell is beszélni róla. Már nem szégyellem, hogy van, hogy összeomlok, hogy rohamom van ( mondjuk évente 1x ), hogy néha itt-ott fáj. Mindjárt 40-en leszek. Van még 2 évem. Olyan hálás vagyok ennek a 39 évnek. Olyan jó, hogy felszedtem pár kilót, hogy nincs sok ráncom, de ősz hajam az lett ( bazdmeg ), hogy már kicsit nehezebben indul a napom, hogy nem kell sminkelnem magamat, hogy felnőttem Zoli mellett, hogy asszonyoskodom, hogy megtanultam főzni, hogy leküzdöttem ha nem is mindig, de többnyire az összes szorongásomat, hogy ha szorongok, akkor is szeretnek. Minden jó amit megélek. Jó, hogy szerelmes vagyok, hogy ő is belém, még ha kemény időket is megéltünk, mert mindenki megéli a szart is, hiába tagadják. 18 hét tanított meg arra, hogy soha de soha nem lehet feladni az álmainkat és ha nem is rögtön kapja meg az ember, de idővel annyi jó fog jönni, hogy nem győzzük majd fogadni. Akkor azt hittem nekem már nem lesz boldogságom. A legnagyobbat kaptam a jó istentől. Életet. Sokan színjátékot játszanak és az olyan embert, aki hasonlóképpen él mint én, azt megvetik. Pedig én vagyok az igaz, még ha sokszor nyers is, mert akkora szeretet van bennem az élet felé, hogy keveseknek adatott ez meg. Sosem leszek más és nem fogok a társadalomnak megfelelni, nem fogok birka lenni. Fehérek közt fekete leszek és jobban fogom magamat érezni, mint az átlag. Mert amikor megszülettem 1979. július 18.-án már akkor eldőlt, hogy ki leszek és mi lesz az utam. Egy csöndes lányból, akit sokan bántottak már akkor, egy nagyszájú lett, egy szőkéből fekete hajú, egy kedvesből még kedvesebb. Már senkinek nem köszönök a múltamból és nem azért, mert felsőbbrendű vagyok. Csak már nem alacsonyodom le senkihez, már nem tud senki sem megbántani, már a rossz embereket elengedem és nem is csalódok bennük. Már elfogadom, hogy ilyen a világ. Vannak napok amikor belefutok az emlékekbe, hogy egy-egy illat visszahozza az emlékeket, hogy vannak könnycseppek, amik azért a 18 hétért hullanak, de egyet tudok. Mindenki harcos, vagy így vagy úgy.
Én ma ünnepelek, mert ma nagy nap van. 15 éves lettem ma és minden percét szeretem ennek a 15 évnek, mert az, hogy ma ilyen vagyok, azt ennek a napnak köszönhetem.

Köszönöm dr. Aswad Waled-nak, hogy megmentette az életemet, hogy segített a mindennapokban, hogy bízott bennem és, hogy akkora tudást hozott nekünk Miskolcra, hogy mindenki felállva tapsolhat neki! Köszönöm Ancsának, hogy mai napig szeret és mindenben mellettem állt, hogy főzött nekem, hogy betakart, hogy hagyta, hogy aludjak és nem engedte, hogy összeomoljak, Eruskának, hogy hetekig simogatta a viszkető testemet, az anyámnak, hogy még mai napig azt mondja, hogy vegyek fel kabátot, mert mínusz van ( amúgy magamtól is felveszem ), apámnak, hogy ennyi kiflit életében nem kent nekem, mint akkor megtette, hogy az állandó rosszkedvemet végignézték, köszönöm nagymamámnak, hogy hitt bennem mindig és azt is, hogy amit szeretettel megfőzött mindig beküldte nekem és minden éjjel imádkozott értem, hogy nehogy elveszítsen. Jocinak, hogy mai napig az összes hibámmal szeret.
És utolsó sorban magamnak. Magamnak, hogy ha most is sírok, erősebbnek érzem magamat, hogy tudok róla beszélni, hogy egy percét sem szégyellem, hogy van kiút a halál torkából.

És neked aki olvasol, ha egyszer is mosolyt csaltam az arcodra már megérte, hogy élek.
















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése