A fiú, akibe mindenki szerelmes volt

Annyira sok időt töltöttem ennek az irománynak az előkészületével, hogy remélem mindenkinek egy nagy mosolyt csalok az arcára majd.
Volt egy fiú, na de nem árva, akit nem szeretett senki. Őt mindenki. Kislány voltam és a tesóm haverja volt. Mindig néztem az ablakból, hogy ott állnak, bandáznak a sarkon én meg miután jóval fiatalabb voltam ( ez egy kurva nagy hazugság ) nem maradhattam velük éjfélig lent azon a bizonyos padon. Meg tesóm amúgy sem szerette, hogy ott lábatlankodom, hisz ők már "nagyfiúk"! Amúgy egy nagy lófaszok voltak. Wahahaha. Szóval a bizonyos fiúért mindenki oda volt. Fú, de szerelmes volt mindenki belé. Most már visszaemlékezve nagyon vicces is lehetett, mert mindenki csak messziről szerette. Ha mondjuk volt egy csaja, azt egyenesen megöltük volna és én például úgy utáltam, hogy még a fiúra is mérges voltam. Nem néztem rá napokig. De beszarhatott. :) Annyiszor nem mentem trafó kört a kibaszott lakótelepen, mint akkor. De csak azért, hogy egyszer az életben észre vegyen. De szart ő a fejünkre, hisz kicsivel idősebb volt nálunk és akkor még az nagyon nagy körkülönbségnek számított. A mai világban már biztosan észre sem vennék, mert "endivajnavajnatímea" sem feltűnő még a vakoknak sem. De akkor az olyan bűnnek számított volna, hogy egy 5 évvel fiatalabbra néz egy idősebb fiú, hogy lehet tömlöcbe zárták volna érte. Imádtuk. Szerettük. Álmodoztunk. Aztán úgy, hozta a sors, hogy évekkel később a mostani bizalmasomat vette el. Semmi máz nincs a kapcsolatunkban, hisz tudja, hogy mennyire odáig meg vissza voltunk érte. És akkorákat tudunk nevetni ezeken a régi sztorikon, hogy a minap térdre rogytam náluk. Azon gondolkodom, hogy amikor szerelmes voltam, akkor valószínű, hogy nem láttam semmit sem. Mert most már nemhogy szerelmes nem vagyok, de azon azért jókorákat nevetek, hogy mennyire tudom osztani. Imádom, hogy fesztelen ember, hogy őszinte, hogy olyan poénokkal szór egy-egy mondatot nekem, hogy örülök ha nem pisilek be. Imádom a humorát, imádom, hogy pont olyan fizimiskája van, mint a tesómnak. De hisz együtt nőttek fel. Pontosan olyan régi vágású, olyan tanult, olyan habitusú, mint a testvérem. Pontosan úgy szeretem mint őt. Pontosan úgy tud nekem állni és okosat mondani, óvni, védeni, baszogatni, mint ahogyan ő teszi. De emberek. Hogy ezek milyen bárók lettek. Hogy akkor nekem nem tűnt fel, hogy ők a herék királyai. Minden alkalommal valahogyan együtt vonulunk le a házukból és meg kell állapítsam, hogy egy igazi kretén ő is. Képzeljétek a nagy szerelem, akiért mindenki és még mindenki is!!!! odáig volt, egy here báró. Nem fog semmit a kezébe, csak mondjuk gyémántot meg némi pénzt, de azt is inkább utaljuk a bankszámlájára. Kinyalja magát, mintha ünnep lenne és elkezd vonulni. Mi meg a cipekedünk, zárunk, teszünk, gyereket ellátunk és mindeközben a báró vonulgat. És minden egyes alkalommal fennhangon mondom a szitok szavakat, hogy egy férfi ilyet nem csinál, de hiába, mert csak nevet és nevet. És hiába győzném meg, hogy ez nem helyes, hogy egy férfi az cipekedjen, az vigye le a szemetet, mosogasson is azért néha, de süket fülekre találok. És minden egyes alkalommal arra jövök rá, hogy még jó, hogy a barátnőmet vette el, mert akkor én vagy kék zöld lennék vagy egy nem felszabadított rabszolga.
Egy biztos. A gyermekkori szerelem érthető módon illant el. És valószínű, hogy egy kis angyal azt súgta, hogy a legjobb helyen lesz a barátnőmnél. És biztosan állíthatom, hogy őt senki más nem viselné le a világon.
De imádjuk, szeretjük. Szeretjük, mert fecskét hord, mert olyan jó humora van, mert egy energiabomba, mert egy jó apa, mert egy jó férj. És mert imádtunk szerelmesnek lenni. Akkor. Régen.